Minek a költészet? – szokás kérdezni József Attila születésnapja – a költészet napja alkalmából, hogy aztán gyorsan meg is válaszolják, mi értelme van ennek az egésznek. Itt vesz az olvasó mély lélegzetet és menekülőre fogja, ám most kár továbbállni, mert éppen azt akarom felidézni, amit Nemes Nagy Ágnes mondott a költészetről, jelesül, hogy mindenki költő. Mármint, hogy mindenkiben megvan az érzelmi alap a költészethez, és ha nem is műveli, de érti, ha akarja.

A vers mágia, előhívja belőlünk az ősi ösztönt, arra kényszerít, hogy szembenézzünk önmagunkkal, a világgal, amely ha változik is, de szinte ugyanazok a nyugtalanító kérdések merülnek fel vele kapcsolatban. Ugyanazok a belső és külső kihívások. Különben miért fájna ma is, ami József Attilának is fájt? Miért van ma is elemi hatással ránk? Hatalmas közhelyek ezek, tudom, de van bennük igazság. Persze koronként változik is a szöveg, mert változnak a szavak, a ritmus. Ha rekonstruálni akarnak egy kort, társadalomtudósok, történészek előszeretettel használnak forrásként irodalmi alkotásokat.

Az utókor mindig azt keresi a szövegben, ami az ő számára fontos. Minden kornak megvan a maga olvasata. És minden kornak megvan a maga írója is. Amilyen a világ, olyan a költője – nehogy adósak maradjunk némi bölcselettel a költészet napja alkalmából. Hiába is várnánk manapság egy új Dantét, Shakespeare-t, Rilkét. A posztmodern guruk azt állítják az ilyen nagy költészetnek már vége. Olvasóközönsége sem lenne. Állítólag utálják a klasszikusokat már az általános iskolások is. Az emberek, ha egy kicsit is nehezebb kifejezésbe, gondolatba ütköznek, továbbállnak.

Régen még sikk volt klasszikusokat idézni, ma már ez nem annyira számít. Talán ezért is van az, hogy már egy ideje a rockzenészek, a gitáros énekesek és a rapperek közvetítik a tömegek felé a költészetet, vagy legalábbis azok, akik ennek a szubkultúrának a nyelvét beszélik. Ők a nemzedékek vagy egész közösségek médiumai. Én megálltam Bob Dylannél, Cseh Tamásnál, David Bowie-nál, Iggy Popnál, de tudom, hogy vannak már sokkal újabbak, akik ennek a kornak az érzésvilágát és tudatállapotát közvetítik mindenki számára érthetően. Akik segítenek az önmagunkra találásban, azzal hogy megéneklik, világgá kiáltják a rossz lelkiismeretünket, szorongásainkat, a zűrös napjainkat, a szellemi partizánharcainkat, a fájdalmas illúzióvesztéseket, a perspektívátlanságot. Tőlük akár a nehezebb gondolatokat is elfogadja a tömeg, zenére pakolva. Még ha például Cseh Tamás dalainak szövegét nem is ő maga írta, hanem főleg Bereményi Géza, akkor is úgy érezzük, mintha önmagáról énekelne, mintha vele történtek volna meg a dolgok.

Más a helyzet Bob Dylannel, aki saját verseit énekli. Azzal, hogy 2016-ban neki ítélték a Nobel-díjat, elismerték, hogy ekkora hatása nemigen volt még művésznek, mint ennek a dalköltészetnek a polgárjogi, háborúellenes, mindenféle demonstrációkban, kiállásokban.

A szavaknak hatalmuk van, ezt ne feledjük, pláne így a költészet napja alkalmából. De ha hatalmuk van, akkor felelősségük is. Az írás embere nem engedheti meg magának a brutalitás győzelmét a szabad szellem felett. Mert mi lenne az emberiségből, ha az érzéketlenség győzne az érzelmek felett? A vers a költő elégtétele az érzéketlenekkel szemben. De mi az olvasó elégtétele? Lehet, hogy ugyanaz, bár biztosan nem tudni, mert mindenki magában hordja a választ és csak a legritkábban fedi fel.

Vezető kép: Miért fáj ma is, ami József Attilának is fájt? Fotó: nyugat.hu