Ha az eladott könyvek, mozi-, színház- és koncertjegyek számát nézzük, hátradőlhetünk, a magyar kultúra nem áll vesztésre. Ha teljes értelmében használjuk fogalmát, azt hihetjük, vége. Mégis vannak jelek, amik alapján a napját fázósan is ünnepelhetnénk.

Amikor az iskolák, az egyetemek termeiben nincs fűtés, omlik a vakolat, nem folyik a meleg víz. Amikor a kórházi vécékből hiányzik a toalettpapír, amikor működnek olyan oktatási intézmények, ahol pottyantós vécékre járnak a gyerekek. Amikor sok százezer család otthonában nincs vezetékes víz, nem tudnak meleget csiholni, naponta egyszer sem laknak jól – akkor Kölcseyről, a versekről, a kultúra fontosságáról szónokolni lehet, de tonnányi falra hányt borsó…

A fizikai, a lakhatási alapok megteremtése nélkül nehezen képzelhető, miképp lehet emberhez méltón élni. Milliókat bábként használ ma a politika Magyarországon. Megtehetik a képviselők és a kormány, mert teljesen kiszolgáltatottakkal állnak szemben. Számukra ismeretlen az éhezés, a fázás, a nincstelenség, mégis úgy viselkednek, mint akik soha nem hallottak a magyar kultúráról. A nyilvánosság előtt sem fogják vissza magukat, erőből akarják akaratukat átvinni, mintha soha nem találkoztak volna Kölcsey, Petőfi, Arany, Jókai, Egressy Béni, Mednyánszky, Munkácsy, Fábry Zoltán, Bartók vagy Kodály (és sorolhatnám a végtelenségig) remekeivel. Ezekből pontosan tudható, mi a jó és a rossz. Becsület, tisztelet, a társak és a gyengébbek segítése a magyar népmesék mindegyikének alapüzenete. Gyermekkoruktól hallhatták, láthatták, mégsem épült be értékrendjükbe? Gátlástalanul herdálják a közvagyont, látványos beruházásokba kezdenek, de semmit érdemben nem tesznek az egészségügy működtetéséért. A stílus, ahogy egymással beszélnek az Ország Házában, vagy ahogy a más véleményen lévőt minősítik, ahogy az újságíróknak nyilatkoznak („nem mi szültük őket”), az elképzelhetetlen a kikötői kocsmákban is.

A másik megalázása uralkodik a hétköznapok során is, amikor a sofőrök „anyázzák” egymást, amikor az iskolákban megfenyegetik, megverik a tanárokat, amikor az anya éjszaka elmenekül gyerekeivel erőszakos férje elől (és jó esetben életben marad).

Azt is megtanulhatta, személyiségének része lehet mindenkinek, aki érettségizett, hogy a reménytelenségérzetet legyőzi a küzdésvágy.

„S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!”

(József Attila: Hazám)

Azokra a hévízgyörki alsós gyerekekre hivatkozom, akik tegnap a mínusz 13, ma a mínusz 12 fokban sem hátráltak meg, gyalog indultak iskolába, csakúgy, mint az év többi oktatási napján. Ők megtanulták, minek menjenek autóval oda, ahová gyalog is eljuthatnak. Ezzel vigyáznak a Földre, közben jót beszélgetnek, mostanában hógolyóznak. Belőlük erkölcsös és következetesen cselekvő felnőtt válik.

Nem mellesleg a magyar kultúra napja alkalom arra, hogy találjunk valami olvasni- vagy néznivalót, amitől jobb embernek érezzük magunkat. Valami olyat, amitől azt érezzük, érdemes élni. Mert ez a kultúra.

Vezető képünk forrása: Fidelio