Mitől lesz az ünnep bensőséges, mitől válik emlékezetessé? Újító legyen, vagy tradicionális? Mi adhat örömöt, ha karácsonykor ránk tör a magány? Érdemes a borsót falra hányni? Minderről a Debreczeny–Lehóczki házaspárral, a Veszprémben élő festőművésszel és életmód-tanácsadóval beszélgettünk.

Felgyorsult körülöttünk a világ, egyre nehezebb benne kiigazodni. Személyes problémák özöne nyomaszt nagyon sok embert, és naponta látjuk, hogyan mélyül a szakadék törtetők és magukra hagyottak között. Gyakran megéljük a lélektelen önzést, a közönyt és a kiüresedő kapcsolatok keserűségét, de szerencsére sokan mutatnak ellenpéldát arra is, hogy a segítő szándék, az adás öröme olyan ősi erő, ami túlél minden civilizációs és társadalmi zűrzavart.

A Debreczeny–Lehóczki házaspár otthonában nem teng túl az ünnepi dekoráció. Míg ezek a külsőségek sokak számára nélkülözhetetlen kellékei a karácsonyváró hangulatnak, náluk inkább a tervezgetés meg az emlékidézés jegyében telnek az adventi hetek.

– Az ünnepi estén nem lesz kisgyerek a házban, mindenki otthon marad. Előtte-utána találkozunk, így újítunk kicsit. Vágott fenyő helyett magam készítette kreatív karácsonyfával készülünk az ünnepre. Favázra kötök néhány fenyőágat. Legyen a házban a gyantának is kellemes illata – mondja Zoltán, és rögtön felidéz egy másik újító karácsonyt a Covid idejéből.

– Akkor itt voltak az unokák, de az idős dédszülőket féltve nem mertünk zárt térben ünnepelni. A gyerekek üzeneteket írtak a jövőnek, ezeket palackokba zártuk, elástuk a kertben és növényt ültettünk fölé. Az ünnepi menü pedig a családi identitás jegyében kerti tűzön sült debreceni kolbász volt – teszi hozzá nevetve. – Lekötöttük a kölkök figyelmét, közös élményt, emléket, várakozást ajándékoztunk. Időnként megkérdezik, mikor ássuk elő a palackokat, de elfogadják, hogy minél később kerül rá sor, annál nagyobb lesz az értéke. Ahogyan annak a gyerekkori emléknek is, amikor édesanyám 1957 -ben megfeledkezett a Mikulásról. Improvizált! Piros krepp-papírba csomagolt, szalaggal átkötött vacsi-krinolint rejtett a cipőmbe…

– Ezek az élmények gyerekkorban nagyon meghatározók. Én már ötévesen tudtam, hogy adni jobb, mint kapni és azóta is ehhez tartom magam. Úszkálunk a generációk közötti térben, közben tanítunk, példát mutatunk és rendületlenül hányjuk a falra a borsót, ahol csak lehet.

– Falra a borsót? Hogy jön ez ide?

– A falra hányt borsóról a legtöbb embernek a hiábavaló próbálkozás jut eszébe, pedig néhány szem belőle mindig megtapad a falon – kapcsolódik férje gondolatához Laura.

Ők így együtt, a Debreczeny–Lehóczki-páros, ismert arcai Veszprémnek. Zoltán számára az alkotás kellemes addikció. A napi aktualitásokra reagáló munkáival végül ajándékká lényegülő képeket fest. Laura életmód-tanácsadóként azért dolgozik, hogy a hozzá fordulóknak visszanyert egészséget és belső harmóniát „ajándékozzon”. Ahogyan fogalmaz: félúton a beteg és az orvosok között. Utóbbiakkal együttműködve, a hagyományos gyógyító eljárásokat holisztikus szemlélettel támogatva.

– Nehéz időszaka ez az évnek – osztja meg sok éves tapasztalatát. – Ilyenkorra mindenki elfárad, de a legtöbb munkahelyen az év végi hajrá nem engedi a lazítást. Sokszor a magánéletben is erőn felül akarunk vagy éppen muszáj teljesíteni, ez különösen a nőkre igaz. A sok stressz gyakran pont az ünnepek alatt csapódik le, nem véletlen, hogy a legtöbb segítségkérő hívást januárban kapom.

– A karácsony talán az egyedül élő embereknek a legnehezebb – vetem közbe. – Hogyan lehet túlélni a karácsonyi magányt?

– Adni, önkéntesként másokon segíteni, szerintem ez adja a legtöbb energiát. Az önzetlenség olyan táperő, ami hatékonyan oldja a szorító, elszigetelő, léleksorvasztó érzéseket. Kinyitja a világot az egyedül élők előtt és kapcsolati hálót teremt az önkéntesek között. Sok a jó közösségi kezdeményezés, tessék csatlakozni! Van olyan ismerősöm, aki ilyenkor egy nagy adag ajándék finomságot süt a rászorulók örömére.

Az adventi készülődés idején jó szívvel ajánljuk olvasóinknak a Debreczeny–Lehóczki házaspár vezérgondolatát: adni jó. Figyelmet, törődést, élményt adni különösen. Aki ad, már nincs egyedül. Aki ad, az tartozik valahová. Ragaszkodjunk a hagyományoshoz vagy újítsunk akár minden évben, a lényeg, hogy az ünnep szép emlék maradjon. Mint az a krepp-papírba csomagolt krinolin sok évtized elmúltával is.

Vezető képünkön a Debreczeny–Lehóczki házaspár. Fotók: Debreczeny és a szerző