Az Európa Kulturális Fővárosa 2023 projekt részeként furcsa szoborfejek kerültek a Színházkert falára, ám ezek szinte észrevétlenek maradtak, miközben komoly vitát kavart Lugossy Mária Időkapu című szobrának áthelyezése a városháza elől a Szabadság térre. Az emberek nem szeretik a radikális változásokat, holott kénytelenek elviselni, hiszen a köztéri újrarendezés a mindenkori hatalom egyik fontos eszköze.
Lugossy Mária Időkapu című millenniumi térplasztikája még jól megúszta, mivel nagyjából csak 50-100 méterrel került előbbre az Óváros térről a Szabadság térre – a talapzat (hivatalosan be nem ismert) megkurtításával ugyan, ám az örökösök áldásával – 2024-ben. Még talán az sem túlzás, ha azt mondjuk, megfelelőbb ez az új kontextus a modern szobornak, ezen az új helyén elválasztja a késő barokk és copf stílusú óvárost a forgalmas utaktól. Ám szerintem, akkor éledne igazán újjá az Időkapu, ha gyalogosövezetté nyilvánítanák mögötte a Rákóczi utcát és onnantól csak a célforgalmat engedélyeznék.
Lugossy Mária eredetileg 2001-ben felállított Időkapuja is az úgynevezett modernizmust képviseli Veszprémben a köztéri alkotások között és ugyanúgy az SZDSZ–MSZP többségű megyei jogú városvezetés idején rendelték meg, ahogyan Rajk László „eltüntetett” ’56-os emlékművét is, amely vélhetően a közüzemi szolgáltató városszéli telephelyén végezte, de erről senki sem beszél. Mély csönd övezi a történetet, ami iskolapéldája a téves helykiválasztásnak, továbbá a politika hirtelen felindulásból való cselekvésének. Rajk szobrát 2005-ben még egységesen rendelte meg az a képviselő-testület, amelynek tagja volt Debreczenyi János későbbi polgármester is, akinek a megválasztása után a már felállított szobrot 2006 végén egyszerűen levágták a talapzatáról, és a helyi közüzemi szolgáltató telephelyére szállították. Rajk László beleegyezett volna egy másik, alkalmasabb helyszínbe is az emlékmű felállításához, de arra valahogyan, ki tudja miért, nem került sor.
A szobrot az ’56-os forradalom 50. évfordulója alkalmából rendelte Veszprém városa, 2006 októberében még fel is állították a Színházkertben, de nem avatták fel, mert az embereket sokkolta az erőteljes látvány, ami valóban szétfeszítette azt a kis sarkot a Színházkertben, ahova beszorították. Mik ezek a fémdarabok, amik belelógnak a közeli templom panorámájába? – kérdezték a járókelők. Egyébként ’56-os lyukas zászlókat szimbolizáltak a fémlapok, de amire egyszer a közvélemény kimondja a végítéletet, azt hiába magyarázzák… Egyébként az eredeti terv szerint finomabb anyagból készült volna a térplasztika (állítólag), és ami biztos, hogy egy kis tó is tartozott volna hozzá. Csak azt nem tudni, hogy a megrendelők mégis hogyan képzelték mindezt arra a tenyérnyi helyre bezsúfolni?
Rajk László ’56-os szobrának sajnálatos esete is mutatja, hogy köztériszobor-állításhoz alapos előzetes tervezésre lenne szükség, ahhoz pedig szakemberekre, netalán intézményre. Enélkül ötletszerűen a regnáló hatalom populista vagy éppen erőpolitikája alakítja a látványt. Ez már most is zavaró, hát még ha arra gondolunk, hogy milyen lenyomatot hagyunk magunk után a világunkról köztereinken. Jelenleg nagyjából a cuki, de kisszerű Kolodko-szobrok és a múlt században emelt kifinomult nőszobrok vannak a helyükön, a lakótelepeken, illetve a posta előtt, az anyakönyvi hivatal mellett meg a már említett Színházkertben. Meg Amerigo Tot Őfelsége, a Kilowatt modern szobra az egyetem épületénél. És persze Szent István és Gizella szobra (Ispánki József alkotása) a várfalon 1938-ból. Az országalapító páros az idők folyamán Veszprém szimbólumává vált, csak éppen az utóbbi években, éppen az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) év előkészületeitől kezdve kevésbé fotózkodhatnak vele a turisták, mert az egész várnegyed sokszor le van zárva a nagyszabású renoválási munkálatok miatt. A katolikus egyház is kapott körülbelül ugyanannyi pénzt ugyanakkor a várrekonstrukcióra, mint a város az EKF-re. Bele is kezdtek az óriási munkába, 2023 tavaszán leálltak, hogy ne zavarják az EKF-rendezvényeket, majd azóta is folytatják a késő barokk várépületek megújítását.
Hangulatában a megújuló régi vár látványához tartozik az Óváros tér sarkába, a várfeljárathoz felállított Szent Mihály arkangyal szobor. A Nagy Károly apátkanonok kezdeményezésére elhelyezett alkotás címe egészen pontosan: Szent Mihály főangyal győzelme a sátán felett, megalkotója Madarassy István. 2017 őszén avatták fel. Szent Mihály a Veszprémi Érsekség, a székesegyház, a város védőszentje. A wikipédia szerint „Isten hercege, az angyalok vezére, a nyugat ura, a Mennyország seregeinek főparancsnoka…”. Jelképe a hatalmas kard, amivel a legenda szerint legyőzi az Isten ellen lázadó gonoszt (a sátánt). A szobor ezt a jelenetet örökíti meg. Ahogyan a témája jelzi, drasztikus gesztusok jellemzik. Jobb, ha nem kezdünk el asszociálni, hogy ki és mi számít sátánnak a mai hatalom szemében. Ennek a vallási giccsnek a felállításával és a korábbi SZDSZ–MSZP többségű városvezetés ízlésvilágát képviselő modern Időkapu eltávolításával tulajdonképpen újrakeretezte a mostani Fidesz–KDNP többségű városvezetés az Óváros teret. Visszavették, „megtisztították” a környéket az előző politikai vezetéstől, még ha erről konkrétan nem is beszéltek.
Az igazi nagy szobordöntögetések, a köztéri radikális újrarendezések mint mindenütt az országban, Veszprémben is a rendszerváltáskor voltak. Itt is lebontották a Lenin-szobrot a Megyeháza előtti téren és egészen sokáig, 2008-ig üresen hagyták a helyét, amikor is Brusznyai Árpád emlékműve került oda. Melocco Miklós szobrászművész talányos, középszerű alkotást készített a Védegylet Veszprémért Egyesület felkérésére, közadakozásából. A tortaszerű posztamensre gyertyasorként felrakott város fölé szárnyait kiterjesztő angyal a magyarázat szerint Brusznyai Árpádot, Veszprém tragikus sorsú ’56-os hősét ábrázolja.
Miért állítom, hogy Veszprém a láthatatlan szobrok városa? Nem csak Rajk László szobrászművész eltűnt térplasztikája miatt. Hanem mert például 2017-ben eltanácsolták a veszprémi Vetési-gimnáziumból a kiemelkedő színvonalú Európa Szoborparkot, mert az indoklás szerint „állandó gúny tárgyává” vált a konstruktivista gyűjtemény a diákság körében. Holott olyan elismert magyar és külföldi művészek értékes alkotásairól van szó, mint Fajó János, Lantos Ferenc, Bolivar Gaudin, Octavio Herrera, Luis Arnal. Ézsiás István, a szoborpark ötletgazdája kénytelen volt elszállítatni a városból az alkotásokat, amelyek korábban 12 évig a Vetési-gimnázium udvarán lehettek. Ézsiás István szobrászművész akkor a Veszprém Kukacnak elmondta, hogy a művésztelepein készült korabeli értékbecslés szerint mintegy 120 millió forintot érő térplasztikákat örömmel ajándékozta Veszprémnek, mert az akkori polgármesterrel, Dióssy Lászlóval azt gondolták, jó helye lesz a Vetési-gimnáziumban a nívós, nemzetközi kulturális projektnek. A jelek szerint tévedtek.
De hasonlóképpen gúnyolták Bernar Venet világhírű szobrászművész alkotásait is, amikor 2015-ben nagy kiállítást rendeztek munkáiból Metametria címmel a Modern Képtár – Vass László Gyűjteményben és Veszprém közterein. Veszprém legforgalmasabb pontján, a Budapest út – Jutasi út kereszteződésénél (Spirál) és a csendes Harmat utcában (Háromszögek) voltak láthatók a térplasztikák, egy matematikailag életre keltett rendszer elemei, amelyek a teret, az időt és az érzékelést érintő kérdéseket firtatják. A veszprémi köznyelv anyaguk miatt „rozsdás vasnak”, „roncsnak” titulálta Venet többtonnás szobrait. Talán ezért sem gondolt arra, hogy vásároljon belőlük a város. Pedig Veszprém hozzájuthatott volna karakteres, nagyvonalú, világszínvonalú alkotásokhoz, amelyekkel valóban lehetne dicsekedni.
Be kell látni, hogy az ízlés irányít mindent és az embereknek különféle ízlésük van, amit nem könnyű összeegyeztetni. Márpedig a köztéri szobrok össze kellene, hogy kapcsolják a legkülönfélébb ízlésű embereket, párbeszédbe elegyedve velük. Ez a „párbeszéd” manapság türelmetlen hibakeresésben nyilvánul meg főleg. Nem könnyű mindenkinek tetsző szobrot állítani, szakemberek bevonása nélkül nem is lehet. Ez csak egy lenne a sok feladat közül, amelyekkel a politikát irányítóknak szembe kellene nézniük.
Vezető képünkön: a veszprémi millenniumi emlékmű bontása. Fotó: Nagy Lajos
