BÉRHARC a „munka országában”

Szerdán újfent kiderült, van itt pénz, nem is kevés, ha horvát vagy szerb fociklubokat, távoli vidékek keresztényeit kell támogatni milliárdokkal. Juthatott volna a tanárok béremelésére is, ha a kormány emberként tekintene a munkavállalókra.

Nehogy azt higgyük, hogy Magyarországon a bérharc eredményes lehet! A miniszterelnök nem a tanárokat veszi semmibe, hanem követeléseiket. Nem engedheti meg magának a gyöngeség semmilyen látszatát, nehogy azt gondolhassák, döntéseit bárki is befolyásolhatja. A bérharc, a tiltakozás meghozná más szakmák művelőinek kedvét is, veszélybe kerülne a magyar mítosz a közbiztonságról. A „munka országa” szlogennel csábítja és tartja itt a Kelet-Ázsiából hozzánk települt veszélyes anyagokkal működő üzemeket, a német autógyárakat. A „munka országa” olyan kiszolgáltatottságát jelenti a munkavállalóknak, ami a korai, a vadkapitalizmus korszakát idézi. A munkahelyeken nem működhet érdekvédelem, a sztrájk korlátozott, az elégséges szolgáltatások biztosítása nélkül lehetetlenné teszik, a munkaerő-kölcsönzés pedig mindenféle szervezkedésnek és szolidaritásnak ad helyet.

Az emberek egyre inkább tartanak a drágulástól, a kormány pedig ezt a félelmüket erősíti annak hangoztatásával, hogy a bérharc eredményeként tovább gyorsul az infláció. Sokan elfelejteni látszanak a megtanult marxi tételt, miszerint a bérek növekedése a profitot csökkenti. Manapság persze az említett szerző nem trendi, nem NER-kompatibilis, viszont törvénye attól még érvényes.

November 4-én a pedagógusok újabb tiltakozó akciót szerveznek. Ha a társadalom nem ismeri fel, hogy a tanárok bérharca egyben az övéké is, hogy közösen fellépve érhetnek el több fizetést, jobb munkakörülményeket, akkor továbbra is helyben topog ki-ki saját köreiben.

Hogy a rendszerváltástól miképp jutott a topogásig a magyar társadalom, azt Schiffer András egykori országgyűlési képviselő összegezte.

Fotó: Mérce