Kedves Tini, azaz Bródy János! Jó érzéssel töltött el, amikor karácsony napján Rónai Egonnak átnyújtottad az októberben megjelent legújabb bakelitlemezedet, Az elmúlt 80 év című életmű összegzést. És hozzátetted, hogy Egon végigkísérte a pályafutásodat. Ebben nyílván a médiumokban való közös találkozások, beszélgetések is sokat jelentettek.

Drága Tini! Vagyunk ezzel így még sok százezren, akik folyamatosan kísértük a művészetedet, amelyeket dalokban, versekbn „csillogó, fekete lemezeken” foglaltál egybe, az elmúlt hatvan év alatt kis- és nagy színpadokon, tízezres arénákban, filmeken, Illéssel, KIT Egylettel, Fonográffal. Időnként szólóban, egy szál gitárral a kezedben. Amiért járt a Liszt-díj. És a mostaninál az akkor, 2000-ben még jóval értékesebb Kossuth-díj is.

Ezeket onnan tudom, hogy időnként nekem is megadatott, hogy a közeledben lehessek. Követhesselek. Úgy, mint Egon. Először tízéves gyerekként, életem első Illés koncertjén, az egyetemünk aulájában. Ahová a rendezők beengedtek hozzátok autogramért. Aztán rendszeres koncertlátogatóként, a már régen nem létező veszprémi kertmozi színpadán. Később újságíróként és televíziós riporterként, műsorvezetőként. Mindenhol ott voltam, ha a városba érkeztetek. Marika néni lemezboltjában, dedikáláskor (FG4). Ahogy Koncz Zsuzsa előadásain is, az elmaradhatatlan sárga rózsával köszöntve őt. Sokáig csak távolból követve és „mégis közel”.

Aztán eljött a nagy pillanat. Jöttetek Szörényi Leventével a Dimitrovba, az István, a király rock-opera közönségtalálkozójára. Kértem Márk Annát, segítsen, hogy beszélhessek veletek a nagyon várt rendezvény előtt. Merthogy természetesen ott voltam a Királydombon, a legelső előadáson is. Anna viszont csavart egyet a kérésen: felajánlotta a lehetőséget, hogy én beszélgessek veletek a közönség előtt. Hiába hátráltam és érveltem, hogy én ilyet még soha nem csináltam. Pláne nem közönség előtt. Nem hagyott kibújni, és már ott is voltatok. Huszonöt évesen a gyerekkori, fantasztikus élményt követően (ami meghatározó esemény volt az életemben) a személyes találkozás is megtörtént. Ahogy a fotón is látszik, ott ültem a bálványok között 1984 márciusában.

Utána már nem volt megállás. Szörényi Szabolcs feleségének, Rosta Mária producernek köszönhetően ott lehettem és forgathattunk a Papp László arénában, amikor az Illés búcsúkoncertjére próbáltatok, készültetek. És ott voltam akkor is, amikor a Fonográffal elköszöntetek a rajongóktól.

Felejthetetlen élmény volt, amikor Mentler Krisztina menedzsered elhozott hozzánk a Veszprém TV-be, ahol már távoli ismerősként üdvözöltük egymást. Te hoztál nekem egy dedikált Bródy CD-t, Az utca másik oldalán című. Én meg átadtam neked az osztályfőnökömtől elkunyerált Shakespeare: Vízkereszt vagy amit akartok kötetet. Mert erre volt szükséged az alkotáshoz. Mondom, hogy én is végigkövettem a fantasztikus munkásságodat. Ezt a Bródy összessel igazolom.

Hihetetlen, hogy legutóbb tizenöt éve találkoztunk. Balatonalmádi belvárosában, a szökőkútnál vártál valakire. Én tudtam, hogy kihez lépek oda. Neked talán csak sejlett valami az azt megelőző jó néhány találkozó, riport után.

Kedves Bródy János, Tinédzser, Tini! Szomorúan hallottam, hogy 2026-ban, a 80. születésnapod megünneplése után, a költészet napján, április 11-én korszakzáró nagy koncerttel tervezed a visszavonulásodat. Azért egy dologban vitáznék veled, amit az Egyenes beszédben mondtál: a művészeknek nincs hatalmuk, a politikusoknak igen. Van egy Bródy-vers, aminek a refrénje ezt cáfolja: „a szó veszélyes fegyver, és van, aki fegyvertelen”. A művész ezt mondja és a hatalom fél tőle. Ez az igazi Hungarian Blues, nem csak az, amit a cigány húz…

A vezető képen Bródy János. Fotó forrása: atv.hu