Egy lúggal elkövetett bűncselekmény, egy brutális emberölés, megkésett hatósági reakciók és egy még mindig nem ratifikált egyezmény – a családon belüli erőszak valós példái nemcsak sokkolnak, de rendszerszintű problémákra is rámutatnak. Magyarországon ma is több százezer nő él bántalmazó kapcsolatban, miközben a jogi védelem sok esetben elégtelen.

Csaknem 20 éve dolgozik a nemi alapú erőszak áldozataiért a Patent Egyesület. Többek között jogsegélyszolgálattal, képzésekkel és szakpolitikai munkával próbál változást elérni. Alapítójuk, Spronz Júlia jogász szerint a gyakorlatban tapasztalt hiányosságok és a legsúlyosabb ügyek is azt mutatják: rendszerszintű változásra van szükség – ennek kulcsa pedig az Isztambuli Egyezmény.

Hetente legalább egy nő meghal családon belüli erőszak következtében és több mint 275 ezer nő él bántalmazó kapcsolatban Magyarországon a hivatalos adatok szerint – írja a Telex az ORFK adatai alapján. A magyar nők közel fele továbbá tapasztalt már fizikai vagy szexuális erőszakot, az EU Alapjogi Ügynöksége szerint.

– Ezek a számok tökéletesen megfelelnek a mi tapasztalatainknak – mondja a jogász. – Február óta, amikor egy japán nő meggyilkolása nyomán reflektorfénybe került a téma, drasztikusan megnőtt a megkeresések száma, és az egyesület kapacitása már nem elég ennyi kérés kezelésére. A tragédiák rámutatnak arra is, hogy sokszor csak a legszélsőségesebb esetek tudják felrázni a társadalmat és a döntéshozókat – akkor viszont már késő. Mindezek ellenére a magyar állami rendszer válasza gyakran reaktív, nem proaktív. A hatóságok sokszor csak akkor lépnek, ha az adott eset nagy nyilvánosságot kap. Egyes politikusok pedig nyilvánosan is lekicsinylő vagy áldozathibáztató kijelentéseket tettek, ami hozzájárul a társadalmi érzéketlenséghez.

– Ahhoz, hogy autentikusan tudjuk a jogvédő tevékenységünket ellátni, muszáj, hogy a terepről szerezzünk folyamatosan, első kézből tapasztalatokat. A jogi tanácsadás mellett a Patent kiemelten fontos ügyekben jogi képviseletet is biztosít, hazai és nemzetközi fórumokon egyaránt, többek között Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bíróságán is – hangsúlyozta Spronz Júlia. A szakértő szerint különösen fontos, hogy olyan ügyeket vigyenek a nemzetközi bíróság elé, amelyeket a magyar állam nem oldott meg hatékonyan.

Az elmúlt közel harminc évben, amióta Spronz Júlia a nők elleni erőszakkal foglalkozik, pozitív változások történtek a magyar jogszabályi környezetben, de a jogalkalmazásban továbbra is komoly hiányosságok tapasztalhatók. Szerinte az az elmúlt három évtized nőjogi csúcseredménye, hogy egyáltalán megszületett a távoltartás intézménye. A szakértő szerint ugyanakkor a családjogi bírók gyakran nincsenek kellően felkészülve az áldozatok védelmére. Sokszor egyéni érzékenységen múlik, hogy egy-egy bíró vagy rendőr mennyire tud jól bánni egy áldozattal – ez azonban nem lehet a rendszer alapja. Külön kiemelte, hogy bár vannak elhivatott, jól képzett rendőrök, de a rendszer nem biztosítja a következetes, áldozatbarát gyakorlatot.

Az Isztambuli Egyezmény ratifikálása alapvető változást hozna az áldozatok számára, például abban, hogy áldozathibáztatás helyett a hatóságok valódi segítséget nyújtsanak. A jelenlegi helyzetben az áldozatok gyakran intézményi árulásként élik meg, amikor a jogrendszer szereplői nem az ő érdekeiket képviselik. A szakértő szerint az egyezmény ratifikálása segítene abban, hogy az állam ne csak ad hoc módon, kirakatintézkedésekkel reagáljon a legdurvább esetekre.

Mi is az Isztambuli Egyezmény?

2011-ben fogadták el az Isztambuli Egyezményt – a világ első olyan nemzetközi egyezményét, amely átfogóan lép fel a nők elleni erőszakkal szemben. Azóta 45 ország és az Európai Unió írta alá, közülük 34 ratifikálta is. Az egyezmény célja nem csupán az erőszak megelőzése, hanem az áldozatok védelme és az elkövetők szigorú felelősségre vonása is. Magyarország ugyan 2014-ben aláírta, de 2020-ban politikai indokokra hivatkozva elutasította ratifikálását.

Az egyezmény többek között:

• kötelezővé tenné, hogy a gyerekek, akik szemtanúi az erőszaknak, áldozatként szerepeljenek,
• tiltaná a mediációt az áldozat és az elkövető között,
• előírná, hogy a kapcsolattartási döntések során figyelembe kell venni a múltbeli bántalmazást,
• együttműködésre kötelezné az állami szereplőket a civil szervezetekkel.

Magyarországon azonban e követelmények többségét jelenleg nem alkalmazzák – ezért is lenne kulcsfontosságú a ratifikálás.

Hangos ügyek, halk következmények

A Patent Egyesület részt vesz például az ENSZ CEDAW (az ENSZ Nőjogi Bizottsága) számára készített árnyékjelentések elkészítésében, valamint rendőrök és szociális munkások képzésében – utóbbi során gyakorlati példákon keresztül segítenek felismerni a családon belüli erőszak jeleit és megfelelően reagálni az áldozatok jelzéseire. Ezeken a képzéseken például megpróbálják lebontani azokat az előítéleteket, amelyek miatt az áldozatokban kételkednek a hatóságok. A gyerekeket ért bántalmazásokat is a nők elleni erőszak egyik fajtájaként kezeli a szervezet. 

Noha nőtt a társadalmi érzékenység – például ma már senki sem kérdőjelezi meg, hogy a lelki, gazdasági vagy szexuális erőszak is valós erőszak –, Spronz Júlia szerint a hatóságok sokszor nem teszik meg a megfelelő lépéseket. A legnagyobb nyilvánosságot kapott esetek – mint például Renner Erika vagy Orosz Bernadett története – megmutatták, hogyan működik (vagy nem működik) a rendszer.

Renner Erika ügyét – ahol egy orvos lúggal támadt rá volt partnerére – sokan ismerik, hiszen éveken át húzódó bírósági eljárás és botrányos ítéletek kísérték. Az eset az elmúlt évtized egyik legmegrázóbb támadásaként vonult be a köztudatba. A kétgyermekes nőre 2013-ban volt szeretője, Bene Krisztián, a Budai Irgalmasrendi Kórház igazgatója támadt rá otthonában: elkábította, megkötözte, majd lúgot öntött a nemi szervére. A támadás súlyos, maradandó testi sérüléseket okozott, amelyek kilenc műtétet és hosszú rehabilitációt igényeltek. Erika hónapokon át feküdt steril környezetben, pelenkában, miközben a testi fájdalmak mellé az egészségügyi rendszer érzéketlensége is társult. Több orvos sem vállalta a kezelését, félve az elkövető kapcsolati hálójától. A büntetőeljárás éveken át húzódott, miközben az elkövető szabadlábon maradhatott és magas rangú pozíciókat tölthetett be. A bíróság végül öt évvel az elkövetés után, 2018-ban 11 év börtönbüntetést szabott ki az elkövetőre, ám az ügy elhúzódása sokkoló emlékeztető arra, milyen kiszolgáltatott helyzetben vannak az áldozatok még a legsúlyosabb bántalmazások után is. 2025-ben a hír, hogy feltételes szabadlábra helyezhetik az elkövetőt, nagy közfelháborodást kavart, és ismét közbeszéd témája lett a bűncselekmény.

Orosz Bernadett esete másképp, de szintén rámutatott a rendszer gyengeségeire. A nőt volt katonatiszt párja, K. István fizikailag többször is bántalmazta, egy alkalommal felismerhetetlenségig. Az eset 2019-ben történt egy bujáki honvédüdülőben, és nagy nyilvánosságot kapott, mivel Orosz Bernadett nyíltan beszélt a történtekről és a bántalmazás következményeiről. Az ügyben a Fővárosi Ítélőtábla enyhítette K. István büntetését, ami hatalmas felháborodást keltett nemcsak Orosz Bernadettben, de a nyilvánosságban is. Az előkészítő ülésen az ügyészség azt kérte, beismerés esetén a férfit ítéljék három és fél év börtönre, de ezt nem fogadták el, így végül 1 év 10 hónap letöltendő börtönbüntetést szabtak ki rá. Orosz 2019-ben, a támadás után Facebookon tett közzé fotókat a szinte felismerhetetlenségig összevert arcáról. A férfi ötmillió forintra perelte a poszt miatt, ezért a bántalmazott nőnek hamarabb kellett bíróságra mennie rágalmazás miatt, mint a bántalmazónak.

A Patent Egyesület mindkét esetben következetesen kiállt az áldozatok mellett, jogi és társadalmi értelemben egyaránt. Ezek a nyilvános kiállások sokszor nemcsak az adott áldozatnak, hanem más bántalmazott nőknek is erőt adnak a megszólaláshoz, hogy előlépjenek a hallgatásból. Azonban e két eset világosan üzeni: a magyar rendszer sokszor nem tudja biztosítani az áldozatok védelmét, még akkor sem, ha azok nyilvánosság elé állnak és dokumentált bizonyítékokkal rendelkeznek. A joghézagok, az intézményi érzéketlenség és a szankciók következetlensége nemcsak a túlélők biztonságát veszélyezteti, hanem azt az üzenetet is közvetíti, hogy az erőszak következmények nélkül maradhat. Ez pedig hosszú távon tovább erősíti a bántalmazók hatalmát, miközben elriasztja az áldozatokat attól, hogy segítséget kérjenek.

A jogász szerint ezek az ügyek nemcsak jogi, hanem társadalmi üzeneteket is hordoznak. – A nyilvánosság elé lépő áldozatokhoz sem érkezik megfelelő védelem. Akkor mit várhat az, aki csendben szenved otthon?

Nemzetközi kitekintés

Nemzetközi összehasonlításban Magyarország igencsak le van maradva a nőket érő erőszak elleni hatékony fellépés terén. Spronz Júlia szerint Ausztria, Csehország vagy Szlovénia például jobb gyakorlatokat mutatnak, mert a civil szervezetek és állami intézmények együttműködése szorosabb. A jogász szerint régiónkban Magyarország az egyik sereghajtó. Romániában például különálló bűncselekményként kezelik a nőgyilkosságot, és több régióban hatékonyabban működik a távoltartás is – ezekből tanulni lehetne.

Az Isztambuli Egyezmény árnyékában: Románia példái

2016-ban ratifikálta az Isztambuli Egyezményt Románia, amivel elismerte a nők elleni erőszak különböző formáit – beleértve a pszichológiai, gazdasági és online bántalmazást is. A jogszabályok szerint az erőszak akkor is családon belülinek minősül, ha az elkövető és az áldozat nem élnek együtt.

A romániai nők 40%-a tapasztalt már valamilyen formában bántalmazást, és közel 50 százalékuk élt már át erőszakot párkapcsolatban, az adatok szerint. Bár a jogi szabályozás fejlődött, a gyakorlatban azért számos nehézség tapasztalható. A túlélők gyakran arról számolnak be, hogy a rendőrség és a bíróság nem veszi őket komolyan, a vidéki területeken pedig hiányoznak az áldozatok számára létfontosságú szolgáltatások. Az online térben megjelenő nőgyűlölő narratívák – például a romániai Elodia- vagy a Caracal-ügy kapcsán – rámutatnak arra, hogy az áldozathibáztatás még mindig jelen van a közbeszédben.

A szomszédban is rendszeres probléma, hogy az állam nem tudja megvédeni azokat a nőket, akik fizikai vagy lelki erőszak áldozatai, vagy akik sok esetben már segítségért is fordultak a hatóságokhoz. A legismertebb román bűnügyek áldozatai mind olyan nők voltak, akik ellen partnerük vagy egy közeli hozzátartozójuk követett el gyilkosságot. A tavalyi év első felében már körülbelül 60 000 családon belüli erőszakos esetet regisztráltak Romániában, ami 35%-kal több, mint 2019-ben. Ezek ráadásul csak azok az esetek, amikor az áldozatnak volt bátorsága segítséget kérni. A legtragikusabb ügyekben a nők az életükkel fizetnek a rendszer hibáiért.

Egy tapasztalt román bűnügyi szakértő, Zafer Sadîc szerint nincs olyan, hogy „véletlen elkövetett gyilkosság”. A támadók tudatosan választják ki áldozataikat, akiket jól ismernek, és akikkel gyakran intim kapcsolatban állnak. A féltékenység, az erőszakos kontrolligény és a bosszúval fűtött birtoklási vágy vezérli őket. Sok nő az anyagi függőség, a lakhatási bizonytalanság és a félelemből eredő megbénultság miatt nem tud kilépni az erőszakos kapcsolatból. Szélsőséges esetekben akár Stockholm-szindróma is kialakulhat: a bántalmazott érzelmi kötődést alakíthat ki az elnyomóval. 

A Teodora Marcu-gyilkosság Románia egyik legsokkolóbb, aktuális esete: a várandós, kétéves kisgyermekét a karjában tartó 23 éves nőre nyilvános helyen, utcán lőtt négy alkalommal egy férfi, aki tinédzser kora óta zaklatta. A gyilkosság helyszíne, a bukaresti Cosmopolis lakópark, különösen ellentmondásos: épp szigorú biztonsági intézkedései miatt számított korábban a hírességek kedvelt lakóhelyének. Robert Lupu, az elkövető, 2021-ben már zaklatás és fenyegetés miatt ismertté vált a rendőrség körében, de a nő és családja által kezdeményezett védelmi intézkedések hatástalannak bizonyultak. A férfi hónapokig követhette Teodorát, és a gyilkosság napján nyíltan posztolt fenyegető üzeneteket a közösségi médiában. A brutális tett után öngyilkos lett. Az eset újra fellobbantotta a közösségi tiltakozásokat: civil szervezetek és nőjogi aktivisták országszerte tüntetéseket szerveztek, több ezren vonultak utcára Bukarestben és más városokban.

A legismertebb esetek közül kiemelkedik Elodia Ghinescu története is. A nő eltűnése után évekig nem találtak holttestet, mégis 2012-ben a rendőr férjet gyilkosság miatt elítélték – ez volt az első eset Romániában, amikor holttest nélkül hoztak ilyen ítéletet. Elodia ügye éveken át uralta a román médiát, részben azért, mert a férj, Cristian Cioacă státusza különösen botrányossá tette az esetet. A nyomozás során később vérnyomokat találtak a közös otthonukban, de a test soha nem került elő. A hatóságok megállapítása szerint a férj féltékenységből és kapcsolati konfliktus miatt ölte meg Elodiát, majd eltüntette a testet.

Alexandra Măceșanu esete szintén tragikus: a 15 éves lányt 2019-ben rabolták el és gyilkolták meg Caracal városában. A lány a gyilkosság előtt háromszor hívta a segélyhívót, kétségbeesetten közölte hollétét és a fogvatartás körülményeit. A rendőrség azonban csak másnap, engedély hiányában vonakodva, lépett, és mire a házkutatás megindult, Alexandra már halott volt. Az elkövető, Gheorghe Dincă, korábban egy másik lányt is megölt. Az ügy nyomán országos botrány robbant ki, a hatóságok felelősségre vonása és a sürgős jogi reform igénye közéleti témává vált.

Ezek az esetek tisztán alátámasztják, hogy a román állam, bár 2016-ban ratifikálta az Isztambuli Egyezményt, több szempontból is elmarad a hatékony védelem biztosításában. A jogszabályi keretek adottak lennének, de a gyakorlatban ezek alig érvényesülnek. Az elektronikus nyomkövető karszalagok bevezetése is kudarcba fulladt: 2023-ban csupán az esetek 5%-ban alkalmazták az arra kijelölt megyékben. Ráadásul a hivatalos szervek gyakran nem is szolgáltatnak adatokat a nők elleni erőszakról, ami ellentétes az egyezmény által előírt átláthatósági kötelezettséggel.

A román társadalomban azonban egyre erősebb a civil ellenállás: az áldozatok emlékére szervezett tömegtüntetések és a különböző szervezetek fellépése is mutatja, hogy a nők védelme már nem pusztán jogi, hanem társadalmi követeléssé vált.

Magyarország az egyezmény küszöbén?

Adódik tehát a kérdés: mi változna, ha Magyarország is ratifikálná az Isztambuli Egyezményt? – Akkor végre nem az áldozat ellen folyna eljárás, hanem a bántalmazó ellen – foglalja össze a jogász. – Manapság gyakran megbüntetik az anyákat a kapcsolattartás akadályozásáért, miközben csak a gyerekük testi-lelki épségét próbálják megóvni.

Azonban a politikai akarat teljes mértékben hiányzik. – Állítom, amíg ez a kormány van hatalmon, kizárt az egyezmény ratifikálása – mondja a szakértő. Ez pedig azt jelenti, hogy egyelőre csak a civilek és az áldozatok tudják egymást segíteni – egy olyan rendszerben, ahol gyakran épp az intézmények okozzák a másodlagos traumát.

Miközben egyre több civil szervezet, szakember és túlélő próbál tenni azért, hogy a nők elleni erőszak ne csupán papíron létezzen, a rendszer működése még mindig gyakran akadályt jelent a megoldás helyett. Az viszont már világos: valódi változás csak akkor történhet, ha a társadalom nemcsak a legborzasztóbb esetekre figyel fel, hanem képes szolidaritást vállalni azokkal is, akik csendben próbálnak menekülni az erőszakból.

Írásunk a Thomson Alapítvány támogatásával, a romániai Info Sud-Est médiummal és Delia Dascălu újságíróval való együttműködésben született.