Egy közös nap emléke

A keményfát a téesztől vették. Lehetett volna kuglizva, „konyhakészen” vagy akár méterre vágva is, a pénzük megvolt hozzá, de nagymama a rönkfa kiszerelést választotta. Ezt adták legolcsóbban. Hogy ezzel lesz majd a legtöbb munka? Hát istenem.

Azért becsületére legyen mondva, a döntés előtt mélyen a szemébe nézett nagypapának: Meg tudod csinálni? Fel bírod dolgozni? Vagy már olyan gyenge vagy, hogy… Majd szólsz a vődnek, segítsen, úgyis mindig ajánlgatja a lányod.

Mikor beléptem a kapun és megláttam az istálló előtt magasodó fegyencszürke rönkhatárt, majdnem elsírtam magam. Ezek állatok! – motyogtam, kis kerti hobbifűrészemet szorongatva. De volt annyi eszük, hogy nem jelezték a telefonban, mire készüljek. Ipari felhasználók vásárolják ilyen kiszerelésben a fát, jutott eszembe, és bevillant az országúton imbolygó pótkocsis szállítmányok rémképe is egyből. Csak ne akkor szabaduljon el rakomány, mikor mellém ér – fohászkodtam gyakran.

Ezekhez a 4–5 méter hosszú, ölelésvastag bükkökhöz profi láncfűrészre lett volna szükség, a leghosszabb fűrészlappal.

Nagypapa nem sokat törődött a csodálkozásommal. Az idő sürgetett. Ki kellett használni, hogy itt vagyok. Megállapodtunk: én méretre vágom, ő pedig félbe, negyedekbe hasítja a rönköket. Ahhoz, hogy át tudjam vágni őket, forgatni kellett, és háromszor-négyszer is beleereszteni a fűrészt. De még előbb stabil helyet keresni a lábamnak. Fél szemmel azt lestem, mikor indul meg alattam a fa, elsodorva esetleg nagypapát is. Beszélni nem tudtunk, csak ordítani a motorzaj meg a kalapálás miatt. Mintha egyszerre lettünk volna egy kovácsműhelyben és egy fatelepen. A fűrészpor mindent beborító havazásáról nem is szólva.

A méretre vágott fát talpára állítottuk, és nagypapa rásújtott a fejszével, a száliránnyal párhuzamosan. Majd püfölni kezdte egy fabunkóval a balta fokát, míg a vágófelületen akkora repedés nem keletkezett, ahová befért a legkisebb ék. Azt addig ütötte kalapáccsal, hogy ki tudja venni a fejszét. Akkor elfektette a rönköt, a repedésbe egy nagyobb éket vert, aztán egy még nagyobbat, míg végig nem hasadt az egész – már, ha nem volt benne csomó. A negyedelés könnyebben ment, de igen lassan magasodott a rakat, mint azt nagymama is megállapította: Még csak itt tartotok? S legyintett.

Nekem volt időm pihenni. Ha utolsót hörgött a fűrész, jelezve, hogy fogytán az üzemanyag, töltenem kellett. De nagypapa nem állt meg, legfeljebb, amikor a szétvert ékek helyére újakat faragott. Mégis az én karom görcsölt be, többször is. Én mászkáltam szenvedő képpel az udvaron fel s alá, mint aki a bénulást kockáztatja, ha folytatja a munkát. Persze folytattam. Később a hasításba is besegítettem, de alig vártam a nap végét.

Bántam is én, hogy nagypapa két teljes hétig küszködik majd tovább, egyedül.

Domján Gábor