EGYSZERŰBB ÉLET – Menjünk falura!

Hol lehetne egyszerűen élni, ha nem falun? Ahol nyugodtan mászkálhatsz mezítláb, kócosan, bármilyen kinyúlt göncben, ha éppen úgy tetszik. Úgyse lát senki, vagy aki lát, annak is pont így jó: kihátrálva a társadalomból, magánkertben, természetközelben. Költői kisvilágban. Csendben.

Persze a falu se a régi. A helyi lakosság leszármazottai között is alig találni már igazi falusiakat, akik állattartásból, földművelésből élnek, akik élelmiszer-termelés céljából művelik a kertet. Már kutya, macska is alig van a portákon, nemhogy baromfi, disznó, tehén meg kecske. Ló még hellyel-közzel előfordul a Balaton-felvidéken, de aztán slussz. A kert, az udvar inkább a pihenést, a kikapcsolódást szolgálja. Márait parafrazálva, falun lakni világnézet. Vagy inkább emigráció? Van aki szerint halálosan unalmas falun, ahol mindig ugyanazokat az arcokat látni, ugyanazzal a dumával jönnek, nem történik semmi hónapszám, szemben a várossal, ahol jó élni, mert a modern városi lét alapélménye a sokféle ember, változatos lehetőségek garmada. Csak halkan jegyzem meg, a fene nagy városi társasági élet is nagyjából ott végződik, ahol a falusi: sörözéssel a kocsmában. Csak a falusi kocsmából legalább gyorsabban hazaérünk.

Én egyébként soha nem unatkozom. Csak kilépek az ajtón, és mindjárt annyiféle szenzáció kínálja magát: kinyílt a pünkösdi rózsa. Idén a bokornak csak az a fele virágzik, amelyikre nem vet árnyékot az almafa. Ellepték a levéltetvek a csalánt, amiből teát főzünk reggelenként, virágzik és illatozik a bodza, gyomlálás közben csigát találok, amit jó messzire viszek a mángold bokroktól és így tovább. Milyen mások a virágok a tavaszi reggelek szórt fényében, mint nyáron, a déli napsütésben! És az illatok, de a madárhangok is egészen mások ilyenkor májusban! Az ősrégi fenyőfákról egyszerre sokféle madárdal hallható reggelente. A szomszéd udvarok fáin tanyázó madarak is bekapcsolódnak a koncertbe. Jól hallani őket, de látni alig. Nem csak azért, mert vaksi vagyok, hanem talán mert jól rejtőznek. Kíváncsi lennék rá, hallanak-e ebből a madárdalból valamit a növények? Állítólag a növények süketek, de az emberből áradó pozitív és negatív energiákat mintha érzékelnék. Sivalkodnak, ha jön a baltás ember, vagy a kertész a fűnyíróval.

Kint a szabadban boldog vagyok, és szinte minden érzékszervemet használom. Hány érzékszerve van az embernek? Öt? Hat? Egyesek szerint legalább tíz. Az agyunk megtanulta, hogy arra figyeljünk, ami mozog, harsány – nyilván a biztonságunk és a lehetőségeink érdekében. Ám ha megerőltetjük magunkat, és direkt arra figyelünk, ami nem mozdul, akkor egy kicsit más lesz a világ, amit látunk. Mindannyian másként látjuk a világot, a saját tapasztalataink és céljaink prizmáján keresztül. Nagyon érdekes figyelni a barátainkat, amikor kisétálunk a kiskertbe, vagy távolabb, a Malomvölgybe, hogy képtelenek ugyanazt a földdarabot ugyanúgy látni, érzékelni. Mindannyiunk agyába beleégett, hogy milyen helyen milyen dolgokat keressen és mit vegyen észre. A gyűjtögető hamarabb észreveszi az érett bogyókat a bokrokon, fákon, a gombát a réten, a geológus a kőzetek után nyomoz, a bogarász a rovaroktól nem látja a fát, a romantikus elsőként fedezi fel az égen megcsillanó csillagokat. Van aki megrágja a leveleket és nagy levegőket vesz. Állítólag csak az ízlelésünk és a szaglásunk van bekapcsolva ahhoz az agyi területhez, ami a hosszútávú memóriánkért felel. Az összes többi érzékszervünkből érkező információk közvetve, több állomáson keresztül jutnak csak el a hippokampuszba, miután az agynak egy másik része feldolgozta azokat. Nincs az a fotó, amelyik gyorsabban visszarepítene a gyerekkorba, falura, mint a hajnali rózsalugas illata.