Minimum Rock And Roll címmel nyílik meg a Dubniczay-palotában (Vár u. 29.) július 4-én, pénteken 18 órakor Fenyvesi Ottó kollázskiállítása.

Fenyvesi Ottó költő, író, képzőművész 1954-ben született Mohol-Gunarason, Jugoszláviában. József Attila-díjat 2015-ben kapott. Tizenhat könyve jelent meg. Írásait lefordították többek között német, francia, szerb, horvát, angol, holland, olasz nyelvre is. A Balaton partján, Lovason él és alkot.

A művész így vall a kollázsairól: Én a valóságot egyfajta kollázsként fogom fel. A hagyományos, narratív univerzumban mindig volt egy első és utolsó fejezet, kezdet és ideiglenes vég, és voltak az egyes eseteket meghatározó magasabb rendű szabályok, a történetet pedig valamilyen tanulság zárta le. Ezzel szemben áll az utóbbi évtizedek társadalmi valósága, amelyet a digitális világ közvetít, és amelyben az események egyidejűleg történnek, különböző szándékok érvényesülnek, illetve az események gyakran előre láthatatlan módon követik egymást, és nyilvánvalóan anélkül, hogy az adott keretek között lenne meghatározó kezdetük vagy végük. A vizuális média, a „kommunikációs anarchia” fragmentálja és diverzifikálja az emberi észlelést. A termelési, hatalmi és tapasztalati kapcsolatokban végbemenő változások a társadalmi élet, tér és idő anyagi alapjainak átformálása felé konvergálnak. Az információ korának áramlattere uralja az emberi kultúrát. Az idő időtlenné válik, mivel a technológia által történő időmegsemmisítés irányába tartó társadalmi tendencia kiszorítja az ipari korszak időlogikáját. A tőke cirkulál, a hatalom irányít, az elektronikus kommunikáció keresztülörvénylik a kiválasztott, távoli helyszínek között lebonyolódó cserék áramlatain, miközben a darabokra hulló tapasztalat helyhez kötött marad. A technológia összesűríti az időt néhány véletlenszerű pillanatba, így megbontja a társadalom folyamát és „dehistorizálja” a történelmet. Ugyanakkor napjaink virtualitása leépíti, testetleníti a szociális kapcsolatokat. Ezt a problémát próbálom a magam művészi ösztöneivel és képességeivel megragadni. (…)

Walter Benjamin szerint a sokszorosíthatóság a művészet és az ember deszakralizációjához vezet. A tömegek bekapcsolódása a kulturális fogyasztásba egyértelműen a szórakozás (entertainment) és a bulvárosodás irányába mozdította el a dolgokat. A műtárggyal együtt az ember is könnyen gyári futószalagra kerülhet, elvesztvén a lét egyediségének és egyszeriségének fennkölt tapasztalatát, az emberi élet szentségének tapasztalatát.

Érdekes, hogy az ember deszakralizációjával párhuzamosan emancipációs jelenségek is zajlottak, bővítették az emberi szabadságjogokat stb. Az 1960-as és ’70-es években a nagyszabású transzgresszió során, a tömegkultúra ellenében ellenkulturális jelenségek tűntek fel (a rock and roll, a hippi és a punk), amelyek a „határok áthágását” és a „nagy tagadást” hirdették, miközben felerősítették a hibrid identitást és a fragmentációt is.

A megszokott régi értékrend helyett össze nem illő életfelfogások keveredtek szabálytalan, változó és nehezen körvonalazható terekben. Az ezredforduló nagyvárosainak összképe inkább kollázs, mint csendélet. Egy hatalmas kollázs kellős közepén élünk. Ebben az „antropológiai kollázsban” elfoglalt helyünk és identitásunk tudatában rendezzük el és határozzuk meg az elemeket, valamint azt, hogy ezek hogyan viszonyulnak egymáshoz a gyakorlatban. A sokféleség és a különösség közepette egyre inkább a „kollázs-létforma” határozza meg érzéseinket, gondolatainkat, ítéleteinket. Egyre inkább elveszünk a legkülönbözőbb szándékkal és módon létrehozott információk hatalmas, szinte végeláthatatlan dzsungelében. Iszonyatos az információáradat, nemcsak a nyomtatott sajtóban, a tévében, a rádióban, de most már az interneten is mindenki löki a szöveget. Egyfajta tiltakozásul, ösztönszerűen feldarabolom ezt az óriási szövegtengert, és próbálok belőle kedvemre való dolgot, valami új konstrukciót létrehozni – amely a kor szellemiségét is megragadja. Nehéz feladat ebből a gigantikus információs hiperprodukcióból kiválogatni azt a pár drágakövet, amely tényleg értékes, és amely nemesebbé, gazdagabbá teszi a magamfajta értelmiségit. (Kicsit olyan ez, mint a „békebeli” aranymosók munkája: sok fáradság, kevés eredmény.)

Az emberi kíváncsiság és figyelem azonban rohan tovább. Még több információ zúdul ránk. A mozgókép időtapasztalata egyre türelmetlenebbé teszi a vizuális információzuhatagban élő befogadót. A kortárs világérzékelés egyik legradikálisabb tapasztalata, a gyorsaság, a sebesség kezelése „mozaik-tudatra” kárhoztatja az embert. Hölderlin fivérének azt írta: „Minél fenyegetőbben ásít körülöttünk a szakadékként tátongó Semmi, vagy az emberi társadalom és tevékenység ezernyi ügye, ami alaktalanul, lelket és szeretetet nélkülözve üldöz és emészt, annál szenvedélyesebben, hevesebben és erőteljesebben kell ellenállnunk.”

Időnként nekimegyek a cunaminak, s megpróbálok az árral szemben úszni. Ilyenkor anyagot gyűjtök, válogatok, szelektálok, szabdalok – és építem a saját kis „kollázsvilágomat”, amelyben jól érzem magam. „Valami bennem ezt miveli” – mondhatnám Catullust megidézve. Az úgynevezett „használat-paradigmával” szemben én „kritikai szemmel” tekintek a valóságra, tehát a kollázsaim ösztönös, „ellenkulturális” reakciónak tekinthetők.

A megnyitón köszöntőt mond Porga Gyula polgármester. A kiállítást dr. Virág Zoltán, a Szegedi Tudományegyetem docense nyitja meg. Közreműködnek: Subi Ramone (gitár) és a TMK Alkalmi Társulás táncosai: Ladányi Zselyke Boróka, Miklósy Alex, Turós-Máté Kinga Réka. Koreográfia: Miklósy Alex.

A tárlat augusztus 31-éig tekinthető meg.