HALÁL – A feloldozás

Amikor a kórterembe értem, éreztem és már láttam a halált. Leültem az ágya mellé. Hatvan év barátság. Lassan sötétedett, lámpát nem gyújtottak, szortyogott az oxigén, amit az orrán keresztül kapott. Nagy erőfeszítéssel vette a levegőt. Két mély, párhuzamos ránc jelezte az orra fölött a homlokán, hogy teste az utolsó nagy munkáját végzi. Ott voltunk mi ketten, a térben, az időben meg a semmiben. A világmindenségben.

Szivárványszerű, színes emlékképek rajzottak, lassan fogytak, aztán szaporodtak, majd mind kevesebb volt belőlük, és egyre szürkébbek lettek, mint a fekete-fehér filmek képei. De szépek voltak, a hosszú és nehéz barátság elmúlt évtizedeiből egyetlen rossz emlék sem bukkant fel. Csak ott voltak, és belakták a kórtermet.

Szortyogott az oxigén, lélegzett, súlyos nehéz levegővétellel. Fogtam a kezét, a pulzusát tapintottam, néztem a homlokát. Mi lehet mögötte? Elérkezett a szabadság pillanata, mondtam neki gyengéden. Hátha hallja. Nehezen adta meg magát. Iszonyatos erővel vette a levegőt, utána hosszas, nagy csend. Az agyam számolt, egy, kettő, három, négy, öt, hat másodperc. Még egy súlyos levegővétel. Múltak a másodpercek, hat, hét, tíz, húsz. És nincs tovább. Ránk esteledik, az oxigén szortyog, fogom a kihűlt kezét. Hol a lelke? A doktornő besurran, gyengéden a mellére helyezi a sztetoszkópot, ugyanezzel a lassú mozdulattal hátra lép. Exitus, 18 óra 28 perc, mondja.

Kilépek a tavaszi estébe, és megtöltöm a tüdőm levegővel. Nagy levegőt szívok. Nagyot és még egyet, és még egyet.