KERT – Áprilisi didergés

Várom a hétvégére ígért felmelegedést, hogy kedvet kapjak a palántázáshoz. Mára terveztem a kerti munkát, de dideregve legfeljebb nézelődésre futotta a kedvemből. Majd ha belélegezhetem a tavasz langyos leheletét, akkor elültetem a paradicsompalántákat. Addig várhat a kert.

Idén csak hat paradicsompalántát vettem a tavalyi nagy csalódás után, amikor alig termett rajtuk valami. Pedig öntöztem rendesen. Rosszfajta volt és túl közelre ültettem őket egymáshoz. Idén jobban odafigyelek, de most meg az lesz a baj, hogy elutazom egy hónapra, ezért nagy a kockázata, hogy kiszáradnak. Első évben volt igazán sikeres a termés, amikor belefogtam a kertészkedésbe. Örültünk a páratlan zamatnak, ami még véletlenül sincs a boltinak, de a piacinak se. Lehet, hogy nem fogadtuk kellő hódolattal és alázattal az életnek ezt az ajándékát? Bezzeg, ha idén újra sikerülne!

Élénkül a földieper-ültetvényem, amióta kigazoltam. Micsoda rohamtempóban nő a gaz tavasszal, mintha érezné, hogy sietnie kell, mert jövök a kapával. Ám addig az övéké az egész kert. Vannak olyan zugok, a kerítés mellett például, ahol a színes ibolyafejecskék megmentik őket, mert képtelenség kibogozni, úgy összenőttek.

Alakul a tavaszi kis virágoskertem is, a nagymama kertjének miniatűr változata. Az én földem vörös és köves, nehezen maradnak meg benne a bácskai virághagymák. Ellenben a holland tulipánok, amiket a lányom hozott haza amszterdami útjáról, zavartalanul virágoznak. Mint valami divatbemutatón, úgy bújnak ki a földből egymás után pirosan, sárgán, fehéren, cirmosan pompázva. Féltem a bazsarózsát, idén olyan gyönge a rózsaszín és a fehér bokor is, nem tudom, mire várnak. Csoda ez az egész növekedés, ami a szemünk láttára bontakozik ki. Minden tavasszal tanúi lehetünk, ahogy újra és újra megformázzák magukat a növények. Csak nézünk és szaglászunk a friss zöld levegőben, amiben benne van, hogy ismét kezdődik valami. Megtelik a kert, előbújnak a gyöngyvirág lándzsái, szurkolok nekik, hogy megszokják itt nálam, mert imádom az illatukat.

A hatalmas öreg hársfa még nagyon kopár, csak az ágak végén fénylik a rügy, de a rigók már igen vidámak rajta. Reggelente bármeddig elhallgatnám a koncertjüket. A tavasz biztos jele ez az ének, az ígéreté, hogy kezdődik minden újra, még ha hűvösebben is, mint szeretném.

Fotók: a szerző