Két névsor. Az elmúlt évtizedekben ők határozták meg a magyar kézilabdasport mindenkori helyzetét, eredményességét vagy éppen eredménytelenségét. Persze nem az elnökök és a főtitkárok készítették fel a válogatott csapatokat, vagy álltak a pálya szélén tanácsaikkal segítve a szövetségi kapitányokat. Ám döntő súlya volt szavuknak a történések alakulásában. Például, hogy mikor, ki, milyen pozícióban dolgozhasson a magyar kézilabdázásért. Merthogy egy szakág sikerességét, a nemzeti együttesek eredményességét mégiscsak az olimpiai, világ- és Európa-bajnokságon elért eredmények minősítik. Tagadhatatlan, hogy voltak sikeres korszakai, eredményes periódusai a női és a férficsapatoknak egyaránt. De folyamatosan, kiemelkedő teljesítményre nem nagyon volt példa, mint az északi országok válogatottjainál. Talán érdemes lenne egyszer tanulmányozni, hogy ők miért ennyire jók.

Két nevet mindenképpen érdemes kiemelni a főtitkárok és az elnökök mezőnyéből. Az egyik Madarász Istváné, aki két részletben 22 évig volt a posztján főtitkárként. A másik Sinka Lászlóé, aki elnökként és főtitkárként 18 évig szolgálta a sportágat. Ami egyik esetben sem véletlen.

Aztán 2011-től beköszöntött az új világ, amikor a legtöbb sportágban aktív politikusok vették át a vezetői székeket, körbevéve magukat az elkötelezett haverokkal, barátokkal, ismerősökkel. Ezt egyértelműen tükrözi a két névsor. Ám a sokszor rossz személyi döntések miatt a kiugró eredmények elmaradtak.

Mindez azért jutott eszembe, mert tavasszal tisztújítás lehet a kézilabda-szövetségben, a klubszinten legsikeresebb labdás csapatsportágak egyikében, amihez ugye a szövetségnek kevés köze van, már ami a szakmára vonatkozik. És megkezdődött az ilyenkor természetes sugdolózás, az érdekkörök mozgolódása. Mint amikor legutóbb Kocsis Mátéval szemben bejelentkezett riválisnak az elnöki székért folytatott versenybe Farkas Ágnes. Néhány név is kiszivárgott, hogy ki szeretne elnök lenni. Amibe majd természetesen ismét beleszólhat a nagypolitika. Mert a pénz döntő részét, a milliárdokat mégiscsak az állam adja a sportra, amely szintén a nemzetstratégia fontos ékköve. Ebből következően érdemes megnézni a szövetség honlapján, hogy hány bizottságban, albizottságban, különböző pozíciókban mennyien dolgoznak a sportágért.

Visszatérve az esedékes tisztújításra: van egy igazán nagy név is a pakliban, aki a legnagyobb sikereket szállította szövetségi kapitányként, és nem is egyet. Van olyan is, aki semmiféle vezetői tapasztalattal nem rendelkezik, hogy betölthesse ezt a fontos posztot. És van, aki abszolút a kulisszák mögül kerülhet reflektorfénybe – fellelhető szakmai múlt nélkül.

Egy szövetségi elnök nem csak a pénz érkezéséért felelős. Döntései kihatnak minden területre. Ha a válogatottjaink ott lennének a világjátékok elit mezőnyében, az azt jelentené, hogy jó szakmai döntések születtek. A rááldozott százmilliók nem vesztek kárba. Ha az utánpótlásképzés akadémiái, kiemelt központjai ontanák a nemzetközileg jegyzett magyar fiatalokat, szintén megérte a befektetést. De ez csak részben igaz, mert felnőttként elvesznek a hazai klubkézilabdában. Mert a legtehetségesebbek a külföldiek miatt nem jutnak elég játéklehetőséghez. Emiatt is képtelenek a válogatottak megugrani a remélt vagy elvárt eredményeket. Ezért sem mindegy, ki lesz az első számú vezető a tisztújítás után…

Donát Tamás

A vezető képen Sinka László. Ő volt a legsikeresebb sportvezető a Magyar Kézilabda Szövetségben. Fotó forrása: wikipédia.hu