Gyönyörűséges kamarakiállítás nyílt Szajkó István festőművész biciklis képeiből a Sümegi Violin Hegedűkészítő Műhely és Galériában Veszprémben, az Auer Házban.

Miért éppen ezzel a tematikával emlékezik egy évvel ezelőtt hirtelen elhunyt barátjára Sümegi Elemér? Válasza kiderült abból, ahogyan a megnyitó előtt elmesélte életre szóló élményét a festővel hajnali biciklizéseikről az ébredő Bakonyban. Misztikus és meditatív, tömör líra, mint a Szajkó-képek.

Fényes körútjain a végtelennek

– Minden hajnalban kimentünk Istvánnal kerékpározni Lókútról a Bakonyba. Még sötétben indultunk. Ahogy kiértünk az erdőbe és vártuk a napfelkeltét, érdekes dolgokat mesélt nekem a színekről. Figyeljem, hogy jelennek meg a bükkfák kérgein vagy akár a fűszálakon azok a rózsaszínek és lilák! Leírhatatlan a hajnal audiovizuális élménye a természetben, ahogy a madarak ébredeznek, és a fény áttörik a fákon. Amikor visszamentünk a műtermébe, láttam, hogy hogyan varázsolja fel a vászonra a hajnal színeit, hogyan teszi egymásra a színeket, és egyszer csak ott van az a kép, amit fél órával azelőtt kint láttunk az erdőben.

– Nagyon sokat beszélgettünk reggelente, megittuk a biciklis teának nevezett gyógynövény főzetet, közben István gyakran Kosztolányi Hajnali részegség című versét idézte. Sokszor emlegette Kosztolányit és Hamvas Bélát. Sokat tanultam tőle. Ő akkor ötvenéves volt, én harminc, „a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek”. Olyan mély élmény ez, amit azóta is viszek magammal – osztotta meg velünk Sümegi Elemér ennek a gazdag világnak egy szenzuális részletét a maga módján felhívva a figyelmet arra, hogy ebben az életműben benne van a mi világunk. Lássuk meg, milyen gazdagok is vagyunk! Fedezzük fel, ha eddig még nem tettük, hogy Szajkó Istvánunk van!

Őstehetség volt

Annyira szépen beszéltek az április 29-i kiállításmegnyitón Szajkó István barátai, Sümegi Elemér és Ladányi István, hogy legszívesebben idemásolnám minden szavukat, ami persze meghaladná egy tudósítás határait. Ezért csak a legfontosabbakat idézem Ladányi István költő, irodalomtörténész egyetemi tanár megnyitó beszédéből is.

– Azért szeretem Szajkó képeit, mert megbízhatók és szépek. Őstehetség volt, abszolút képzőművészeti tehetség, és a legjobb képzésben részesült, amely közvetítette számára a hagyományt és biztatta, inspirálta az újításokra, a saját alkotói világ szabad és bátor kialakítására.

Ladányi a megnyitóbeszédében kitért arra, hogy festőnk egy világvégi kis faluból indult, a bácskai Csonoplyáról, egyetemi tanulmányait a zágrábi Képzőművészeti Akadémia festő szakán végezte, 1978-ban diplomázott.

– Zágrábi mestere, Nikola Reiser horvát festőművész nagy hagyomány részese volt. A horvát és a francia modernizmus örökségét vitte és adta tovább, beleértve az alkotói szabadság és egyáltalán a szabadság ethoszát… Fantasztikus évek voltak ezek a jugoszláv művészetekben. Ekkorra már jórészt beértek a késő modernizmus és a neoavantgárd kísérletei. Még tartott a lendület, még messze volt ennek a világnak a krízise, széthullása. Szajkó pályakezdése az akadémián és az ezt követő években is szépen alakult. Az ígéretes tehetségből elismert festőművész lett, kiállításai, megrendelései, vásárlói, szakmai méltatói voltak… Sokoldalúan képzett művész volt, ismerte a tussal, ceruzával, bármivel rajzolt vonal művészetét. Kitanulta az olajjal vászonra, temperával farostra bármivel bármire festés technikáit, fantasztikus akvarellista volt. Szerette is az akvarellt, de egyre inkább a pasztell lett a sajátja, ahol a vonalak az élestől az elmosódottig variálhatók, ahol a kréta nyomhagyása kézzel, szivaccsal, ronggyal egymásba csiszolható, porlasztható, amellyel finom, gyengéd, magától értetődően befogadó hátterek képezhetők biztos kézzel megrajzolt motívumai köré. És szerette, kiaknázta az így előállítható selymes, finom, opálosan fénylő matt felületet.

– Sokáig variálta képeinek kompozícióit, míg megállapodott annál a figuratív és absztrakt eldöntetlenségében létező, nyilvánvalóan figuratív és óhatatlanul absztrakt képi világnál, a kettőnél egyszerre, amely eltekint a pontos, részletgazdag háttértől, világszerű környezettől, és egy imaginárius képzőművészeti teret hoz létre.

Biciklibe zárt múlt

Ladányi beszélt Szajkó István sajátságos motívumairól is, amelyek a sajátjai és egyúttal a kibocsátó világhoz való hűségének jelzései, köztük mindenekelőtt a kerékpár, a kapuk és az ajtók, a kalapos-micis vajdasági férfiak, a galambok.

– Kerékpárt Szajkó a legmélyebb álmából felébresztve, sőt valószínűleg álmában is bármikor tudott rajzolni, biztos kézzel tekerve a kerekek vonalát, lazán, fél kézzel, elronthatatlanul. Magát a mozgást rajzolta rá a képre, a saját kezének a mozgását és a kerékpárét, azt a képtelenséget, ami a bicikli és ami az ember, aki ezt a kétkerekű csodát, a drótszamarat kitalálja, aztán ráül és tekeri. Amiben ott van minden: a bácskai poros dűlőút, a kormányra akasztott tejes kandlik és hálós szatyrok, a munkába pedálozó városiak, a masina fölé hajló és a kanyarban bedőlő kerékpárversenyzők. Ami innen nézve: egyszerre hagyományos és modern. És ennek az egésznek az esetlegessége, szépsége, gyönyörűsége és szomorúsága. Hogy a bicaj addig megy, amíg van, aki tekerje. A képek viszont itt maradnak – ezzel a gondolattal fejezte be megnyitó beszédét Ladányi István.

Igen, a képek itt vannak Lókúton, és a Szajkó-életmű felfedezésre vár, hangozzon bármilyen furcsán is, hiszen voltak nagy kiállításai Veszprémben, Budapesten, de a művészettörténet malmai lassan őrölnek. Talán az segít a hagyatéknak bekerülni a magyarországi körforgásba, hogy a festő özvegye, Illés Andrea bevitte az egyik festményt az RTL-klub A legjobb ajánlat című műsorába a közelmúltban, ahol Eleni Korani az Ernst Galéria képviseletében megvette, ugyanakkor sokan felfigyeltek rá.

A vezető képen a kiállításmegnyitó. Fotók: a szerző