KIÁLLÍTÁSMEGNYITÓ – Hackeld a múltat!

A Csikász Galéria egyik falán a német Opa náci fotója látható, illetve ugyanaz a kép a kiretusált horogkereszt hűlt helyével. Vele szemben az anyai nagyapa portréja leborotvált fél bajusszal. Mindkét portrénak megvan a maga története, ami nem csak családi, mikroszinten érdekes, hanem a nagy történelmi narratíva szempontjából is. Végtére is ezekből a magánmitológiákból áll össze a történelem.

Aki Közép-Kelet-Európában született, annak sorsa van – szoktuk mondani. Drasztikusabban fogalmazva: rácseszett! A múltfeldolgozás Magyarországon is folyamatos, főleg irodalmi művekben születtek döbbenetes erejű alkotások, a képzőművészetre kevésbé jellemző az a fajta reflexió, ami Katharina Rotersnek és Szolnoki Józsefnek a veszprémi Csikász Galériában ma este hatkor nyíló kiállításán megfigyelhető.

Az alkotókkal a Hackeld a múltat! című kiállításuk felrakása közben beszélgettem. Megtudtam, számukra a kiállítás címe igazából tevékeny hozzáállást jelent, tehát aktívan megpróbálnak dolgokat kideríteni. Ebből eredően a győri, hasonló témájú megnyilvánulásukhoz képest a veszprémi új momentummal gazdagodott, és így a hangsúly is egy kicsit áthelyeződött. A győri kiállításuk kapcsán hívták fel a figyelmüket egy győri lakóházra, amelyiknek a bejárata fölött be volt falazva egy színes kerámiából kirakott Rákosi-címer. Sikerült engedélyt kapniuk ennek a kibontására. Így most ez az ország első visszaállított önkényuralmi jelképe. A Magyarországon közterületen fennmaradt utolsó Rákosi-címert is ők vadászták le, méghozzá Salgótarjánban, ahol reprezentatív helyen, egy közintézmény falán maradt fenn úgy, hogy az elé ültetett falombok miatt évtizedekre láthatatlanná vált. Mégsem kerülhető meg a kérdés, hogyan maradhatott fenn egy Rákosi-címer a legutóbbi időkig éppen Salgótarjánban, azon a megyeházán, amelynek ablakaiból 1956. december 8-án a tüntetők közé lőttek, és a Kádár-korszak talán legnagyobb tömegmészárlásában száznál is több ember vesztette életét? Az alkotók nem lennének alkotók, ha nem kérdezték volna meg a salgótarjániakat, hogy ők vajon mit gondolnak ma minderről és miért is van még mindig a helyén az önkényuralmi jelkép bármiféle kommentár nélkül? A kiállítás ezzel a kérdéskörrel ér véget az utolsó teremben.

Katharina Roters festőnő és Szolnoki József dokumentumfilmes 16 éve dolgozik együtt. Katharina erről a következőket mondja:

– Amióta képzőművészettel foglalkozom, én mindig egyfajta identitáskonstrukciót, önnararratívát próbálok kitalálni a saját múltamhoz kapcsolódva. Tehát belső szemléletből indulok ki, József viszont dokumentumfilmesként kívülről közelít a dolgokhoz. Ez így összekapcsolódik, s úgy érzem, a mostani kiállításban összesűrűsödik. Találtunk egy saját, közös hangot.

Katharina Roters az 1970-es években nőtt fel Németországban magyar édesanya és német édesapa gyermekeként. Édesanyja 1962-ben disszidált. A festőnő kislányként nyaranta látogatta a magyar nagyszülőket, de ezek olyan rövid időszakok voltak, hogy a magyar identitás részét mint valami zárványt élte meg, nem kapcsolódott semmihez. Óhatatlanul két párhuzamos világ alakult ki benne, az egyiket élte, a másikba időnként belekóstolt. Ezért is érdekes számára felnőtt fejjel megkeresni identitása vizuális kódjait, hogy hol, mikor, miként találkoznak ezek a párhuzamos világok, melyik hat melyikre, melyik tör előre, melyik lepi meg váratlan felismerésekkel a másikat. Lehetnek ezek a kódok akár családi fotók, vagy például a jellegzetes magyar kockaházak, amiket színes kerámiaporral díszítettek a tulajdonosaik, s amelyekről most volt nagy sikerű fotósorozat kiállítása az acb-galériában Budapesten.

A veszprémi kiállítás nagyapák tükörtermének nevezett első részében látható munkák Katharina két nagyapját ábrázolják. Egy német és egy magyar családi tabut tárnak a nyilvánosság elé, amik túlmutatnak önmagukon. A horogkeresztes képet a család augsburgi háztartásának felszámolásakor találták meg Opáról. Ugyanennek a portréfotónak a retusált változatát – horogkereszt nélkül – őrizte egy nagynéni. Előkerült a családi Mein Kampf is, de hiányzik belőle az első oldalak közül néhány, az, amelyiken a Hitler-portré van és amelyiken ott volt a könyv címe. A családi legenda szerint a nagyanya tépte ki a lapokat, azt gondolván, hogy az amerikai katonák, akik elfoglalták Köln környékét, úgysem tudják a gót betűket elolvasni, tehát ha nincs benne a Führer meg a cím, akkor nem fog szemet szúrni nekik. Most ez a könyv is ki van állítva.

 

S látható a kiállításon a magyar nagyapa is, ő viszont megcsonkított bajusszal. Kati magyar nagyapja már 28 évesen bíró volt Győrben, de a háború után deklasszálták, nyugdíj nélkül nyugdíjazták, nem folytathatta a jogászi pályát, ezért kitanulta a könyvelést. Az ’56-os forradalom egy üzemben érte, ahol a felkelők meg akarták lincselni a párttitkárt, aki történetesen egy nő volt, de ő megakadályozta. Bár utálta a kommunistákat, de polgári neveltetése úgy diktálta, hogy nőt nem bántunk. Ezért a gesztusáért is meglakolt, de börtönbe azért zárták, mert tagja volt a munkástanácsnak. Miután meghozta a maga kis kompromisszumait, lassan rehabilitálták. Ennek fejében azonban el kellett járnia az elvtársak tivornyáira, amiket a családi legendárium szerint nagyon nehezen viselt el. Egy nagypénteken reggel holtrészegen úgy ment haza, hogy előtte az elvtársak rituálisan levágták a fél bajuszát, egyfajta beavatási szertartás keretében megcsonkították a büszkeségét, polgári múltjának jelképét, a bajuszát.

Még mondja valaki, hogy nincs ennek a Közép-Kelet-Európának nevezett szülőföldnek misztériuma! Csak le kell szállni hozzá a gyermekkor profán mitológiájába, a képzelt tájba, amin ott a valóság előjele. Ha a történelem és az emberéletek szakadékait nem is lehet teljesen áthidalni, de a művészet a szembenézés és talán az enyhülés útja lehet – alkotónak és befogadónak egyaránt.

Végül itt megtekinthető egy videó a győri feltárásról.