Maria Ressa története megragad, megráz majd talpra állít. 2021-ben ő volt az egyike annak a két újságírónak, akiket Nobel-békedíjjal tüntettek ki az országukban a szólásszabadság védelméért tett erőfeszítéseikért. Élete a diktátorok elleni harcról szól: Rodrigo Duterte véres drogháborúja, valamint Zuckerberg és a Facebook hatalma ellen küzd, félelmet nem ismerve.
„Ha elképzelünk egy szuperhőst, lehet, hogy elsőre nem egy 157 centiméter magas nő fog beugrani, tollal a kezében. Pedig a mai tekintélyelvű rendszerekben az újságíróknak bizony már szupererőre van szükségük” – olvasható a könyv első soraiban. Maria Ressa amerikai-Fülöp-szigeteki állampolgár több mint 35 éve kezdte újságírói pályafutását a Fülöp-szigeteken és Indonéziában. Munkája során felfigyelt a közösségi média, a dezinformáció és a propaganda szerepére a világ radikalizálódásában. Ressa nem riad vissza semmitől, bátran néz szembe a hatalommal, amit az is igazol, hogy jelenleg is elfogatóparancs van érvényben ellene, és akár életfogytiglani börtönre is számíthat. 2018 óta golyóálló mellényt visel, amikor kimegy az utcára.
Maria Ressa három barátnőjével 2011-ben saját szerkesztőséget alapított, ami a Rappler nevet kapta. Korábban a PTV4 helyi televízióban, majd a Probe című oknyomozó dokumentumműsorban az ABS-CBN-en, végül pedig a CNN-nél dolgozott. A Rappler rendkívül gyorsan hozott sikereket számukra, de ezzel párhuzamosan célkeresztbe is kerültek. Rengeteg kutatással és a szálak kibogozásával hamar rájöttek, hogy a politikai propaganda szemtelenül kihasználja a közösségi média, de főleg a Facebook lehetőségeit. Olyan képekkel lázították a népet, amelyek nem is akkor és ott készültek, és hazugságok tömkelegét terjesztették a tudatlan felhasználóknak. Az emberek nem törődtek az információ forrásával, szemérmetlen módon osztogatták a megtévesztő híreket. A Rappler erre fel is hívta Mark Zuckerberg figyelmét, aki virágzó üzlete miatt nem látta, vagyis nem akarta látni a valóságot.
Könyvében részben leírja önéletrajzát, részben pedig megragadja és megrázza az olvasót, hogy vegye már észre, mi folyik körülötte. Életrajz, mert leírja, hogyan került egy Fülöp-szigeteki, szerény körülmények között született lány az Egyesült Államokba, ahol színvonalas oktatásban volt része, majd a FulBright ösztöndíj hogyan repítette vissza szülőföldjére, azzal a gondolattal, hogy változást hozzon az elnyomó politikai porondon. Felhívja a figyelmet, hogy a demokrácia szempontjából mennyire fontos az újságírás, ami leleplezheti a hatalommal való visszaélést.
Ressa nem választott hivatást, inkább azt mondhatni, hogy a hivatása választotta őt. Nem mindenki lenne képes szembeszállni az ország elnökével, pláne, ha az agymosott követőtábora is ott áll mellette (vagy inkább alatta). Ez a törékenynek látszó, apró termetű nő tulajdonképpen egy félelmet nem ismerő szikla. Látott levágott fejekkel futballozó filippínókat, akik büszkén öltek le ártatlan embereket Duterte véres drogháborúja során, mondván, hogy dílerek. Kellett ágy alá rejtőznie, amikor az élete forgott kockán, vagy nyugodtnak kellett maradnia, amikor a reptéren rendőrök fogadták elfogatóparanccsal, mondvacsinált vádakkal. Rettenetes fenyegetéseket, üzeneteket és kommenteket kapott, főleg női mivoltának köszönhetően.
Végezetül szeretném kiragadni a számomra legérdekesebb gondolatot a könyvből. A Toms River-i középiskolában tartott előadásán ezt mondta a diákoknak: „Az én generációm kudarcot vallott, és egy összetört világot ad át nektek, ami azt jelenti, hogy nektek kell erősebbnek és okosabbnak lenni nálunk – mondtam, azon tűnődve, hogy egyáltalán meg tudják-e nevezni, hogy mi a baj a mai világukkal, hiszen ők csak ezt ismerik.” Maria Ressa története inspiráló és tanulságos, egyszerre érződik soraiban a düh, az elszántság, a kétségbeesés és a remény.
