A tudós professzorra nem illett a ma gyakran citált mondat: mindenütt ott van, csak itt nincs. Berend T. Iván több ezer kilométerre élt, de mégis jelen volt a mai szellemi életben. Az ÉS-ben és a Népszavában cikkeivel, a neten blogjaival, és persze 39 könyvével. Kaliforniában érte a halál 95 évesen.

A magyar rendszerváltás első áldozata Berend T. Iván volt. Fél évvel a szabad választások előtt több külföldi társával együtt válaszoltak egy amerikai hetilap kérdéseire. Berend T. akkor épp az MTA elnöke volt. Az interjúban elítélte Csurka István nagy nemzetközi visszhangot kiváltó antiszemita megnyilvánulásait, mire Antall József személyesen kereste fel őt akadémiai irodájában, mert úgy vélte, a kiállás rossz fényt vett pártjára, amelynek épp Csurka volt az alelnöke.

Az MDF elnöke kérte, vonja vissza Csurka nézeteinek nyilvános kritikáját. Minősítse azt az újságíró figyelmetlen, pontatlan megfogalmazásának. Kérte ezt a történésztől, a tudóstól, akit 14 évesen a veszprémi és komáromi börtönök után a dachaui koncentrációs táborba deportáltak. Családjának nagy része nem élte túl a vészkorszakot. Elszenvedte a láger poklának minden fizikai és pszichés megpróbáltatását, megalázását, csodával határos módon: 1945-ben felszabadítását. Mindezek ellenére mégis optimista maradt.

Hatvan évesen új életet kezdett

A professzor elfogadta a kaliforniai egyetem tanszékvezetői felkérését. Hatvanévesen kezdett új életet az óceán túlsó partján…

Amíg egészsége engedte, gyakran látogatott haza, tartott előadásokat, szívesen állt a kamerák elé. Az Élet és Irodalom rendszeresen közölte gondolatait a hazai politikai helyzet kapcsán. Úgy éreztük, része a hazai szellemei életnek. Sokan csodálták, hogy napjaink fenyegető veszélyei ellenére sem hagyta el derűje, életszeretete, humora. Többször hangsúlyozta érveit, miszerint történészi munkájának eredményei, tapasztalatai azt igazolják, a világ és az emberiség képes megújulni, és eddig még mindig túljutott a legsúlyosabb történelmi, gazdasági kataklizmákon is. A „mi várható a jövőben” kérdésre szarkasztikus humorával reagált: „A választ nem tudom, de sokat tudnék róla beszélni…”

Nagyszerű tanár volt, talán még a kutatásnál is jobban szeretett tanítani. A Közgázon legendás óráira bejártak a műegyetemről és a bölcsészkarról is. Egyszer diákjai megkérdezték, honnan nevében a T. Tippelhettek, de Jókai hősére a Fekete gyémántokból senki sem gondolt. Ma is homály fedi, vajon valóban ezzel a megkülönböztetéssel tisztelgett Jókai előtt, vagy huncut titok (hivatalos neve Berend Tibor Iván volt).

Egyetemi hallgatói azt is tudni akarták, nem fárasztó-e három akadémiának „rendes” tagja lenni, öt másiknak tiszteletbeli címét viselni. A magyar a legnehezebb, Arany János székében ülni nagy teher. Az angol fárasztó, kilométer hosszúságúak a köszöntők, a viselet pedig nehéz. Az amerikai a legkényelmesebb: senkinek nem tűnik fel, ha az előadások alatt ki-be mászkálnak, meg sem sértődnek. Ha pedig az egyetemi falakon kívül hangzik el, hogy az illető akadémikus, csodálkoznak, hogyan támadtál föl…

Nem tagadta meg magát utolsó üzenetében sem: „Szeretettel búcsúzom (…). Megígérem azonban, hogy amikor már ott vagyok, hírt fogok adni – vagy a mennyországról vagy a pokolról – egy rövid blog bejegyzésben.”

Vezető képünkön: Berend T. Iván. Forrás: kultura.hu