A veszprémiek a jelek szerint se nem bulvárfüggők, se nem beavatottak, mert ha azok lennének, itt tolongtak volna, hogy hallják Kemény Lilit, a provokatív NEM című könyv szerzőjét a Holtszezonban.

A fiatal írónőt nem zavarta a mérsékelt érdeklődés, egyébként sem beszédpárti, saját bevallása szerint legfeljebb annyi emberrel szeret beszélgetni, amennyinek a szemébe tud nézni. Ezúttal ez sikerült is szerintem.

Zavarba ejtő könyv

Kevés elsőkönyvesnek sikerül ennyire összezavarni a közönségét. Van, aki kiemelkedő kötetről beszél, mások pornográfiát kiáltanak, egyenesen betiltanák. Én a magam részéről a mai fiatal magyar próza egyik izgalmas alakjának tartom Kemény Lilit. Első regénye nyelvileg és emberileg is eredeti teljesítmény, olyan szabadságot demonstrál, ami előtte nincs meg a hazai irodalomban. Kisujjában a világirodalom, naprakész Wallace-ból (akit fordít is), Doris Lessingből, McCarthyból, Pynchonból, Proustból, Chris Krausból, Roberto Bolañóból, de Esterházyból és Nádasból is. Feltételezhetően ennek a szellemi univerzumnak is a hatására a gondolkodás és az érzékenység olyan új energiáit szabadítja fel, amelyek mifelénk nem igazán ismertek.

Akik nem szeretik ezt a brutális nyíltságot, azok nekimennek a szerzőnek, de ahogyan itt Veszprémben is „az élet irodalmi struktúrákon, geometrikus szerkezeteken való átszűréséről beszélt”, arra kényszeríti az embert, hogy félresöpörje a róla és a regényéről alkotott előítéleteket. Vincze Bence, a szombathelyi Életünk folyóirat főszerkesztője kérdéseire válaszolva elmondta, annyi marhaságot összehordtak róla a klikkvadász újságírók, hogy most így a NEM megjelenése után másfél évvel eléggé összemocskoltnak érzi magát. Holott az interjúkban igyekezett a bulvár helyett a könyvnek az irodalmi oldalára fókuszálni. Mindenesetre a bulvár jó promóciót adott a könyvnek, ami veszélyesen nagyot ment.

A pesti boldog középosztály

Mitől vált megosztóvá a NEM? Például azért mert felkavarja, vagy legalábbis meghökkenti a legtöbb olvasóját. Az önvizsgálat, az önpusztítás könyve. Önéletrajzi regényről van szó, amelyben felszabadultan, gátlások nélkül használja a saját felhalmozott élményanyagát a pesti boldog középosztálybeli művészértelmiségi családról, amelyben felnőtt, az anyjáról, aki az egyik híres tévésorozat dramaturgja, az apjáról, aki neves költő és a barátaikról, akik nem kevésbé híresek, na és legfőképpen a saját barátairól, akik hozzá hasonlóan inkább lázadók, mint konformisták. A magyar irodalomban szokatlan, brutálisan provokatív hangot üt meg, félreérthetetlen szexuális energiával feltöltve, droggal, agymenésekkel, félelmekkel. Mindenekelőtt a könyv hőseinek kétségbeesett harcával, amit egymással is megvívnak a személyiségük védelmében. A szerző senkit nem kímél az igazmondásával, még az Színház- és Filmművészeti Egyetemet sem, ahol filmrendező szakos hallgató volt, és aminek megmaradásáért küzdött társaival együtt. Na de hát nem lehet elvárni, hogy egy huszonéves író eleget tegyen a hagyományos elbeszélésmód által diktált igényeknek, például annak, hogy megszerkesztett legyen. Mivel magánkiadásban jelent meg a könyv, szerkesztő igazából nem is látta.

A brutális nyíltság oka

Ilyen nyílt kitárulkozásnál óhatatlanul felmerül az etikai kérdés, van-e joga, egyáltalán helyes-e megírni mindent, ilyen brutálisan kiteregetni egy család viselt dolgait, amiknek egy része nyilván csak az ő fejében létezik, ő gondolja róluk azt, amit. De hát minden család történetének része a fikció, ami esetleg éppen a lényeghez vezet el, ahhoz, ami az úgynevezett valóságban elsikkad. De mi van, ha nem annyira dokumentumként, mint a főszereplő fejében lejátszódó történésként értelmezzük az egészet, és eltekintünk tőle, hogy az ondó konkrétan az írónő hátán landol? Fogadjuk el, hogy túl kell lépni a közhelyeken, az egész külszínt le kell rombolni ahhoz, hogy az élet teljességéről megtudjuk az igazságot. Mindenesetre azt Kemény Lili is elismeri: az hogy az ember kiadja az életét, és egyszeriben kiderül, hogy irtózatosan sokan kíváncsiak rá ­­­– nemcsak rossz, hanem jó értelemben is ­­­–, nagyon furcsa érzés.

Ez az egész autofikció felfogható lázadásként az újlipótvárosi langyos művészburok ellen, amibe beleszületett és ahonnan mindenáron ki akart szabadulni. Elmondta, három és fél évig írta ezt a 400 oldalas könyvet, de csak az utolsó harmadnál vált biztossá, hogy megjelenteti. Részben azért döntött így, hogyha már kidobja élete 25 évét a kukába, akkor legalább mentsen meg belőle valamit. Egyébként is azt érezte, hogy ez jó és meg akarta mutatni a szélesebb nyilvánosságnak. Részben pedig dolgozott benne az a nem titkolt szándék is, hogy interveniáljon ezzel a könyvvel az olvasójának az érdekében, ahogy mondta, azért, hogy az olvasó, amikor a saját énjén dolgozik, akkor minél kevesebbszer döntsön önmaga ellen, mert senkinek sem jó, ha lemond önmagáról meg a vágyáról.

Ez az érzés erős közösséget képez író és olvasója között.

Vezető képünkön Kemény Lili a veszprémi Holtszezon fesztiválon