NŐNAP – Feminizmus helyett humanizmust!

Sokáig fölöslegesnek tartottam a március 8-i hóvirágcsokrot, pláne piros szegfűt a munkahely bejáratánál nőnap reggel. Talán azért, mert dolgozni elsősorban emberként és nem nőként jártam.

Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik fütyült a konzervatív társadalmi elvárásokra. Inkább szembe mentünk velük. Bandáztunk, Bob Dylant, Jannis Joplint, Jimi Hendrixet és a Rolling Stonest hallgattuk. Farmert viseltünk, pólót és sportcipőt, fiúk, lányok – és szerettük egymást. Eszünkbe se jutott egymás hátrányos megkülönböztetése. Make love, not war! Azt hiszem, még a gyerekeink is ilyenek, látom, ahogy a fiam is kiveszi részét a házimunkából, a gyereknevelésből. A lányomnál az utóbbi időben már tapasztalok egyfajta ijesztő radikalizmust, túlságosan is „nőközpontúvá” vált. Félig komolyan képes olyasmit kérdezni, hogy: minek a férfi? Na hallod, hát, hogy szeresd és szeretve legyél. Erre jön is a válasz visszakézből: jaj, anya, te meg a szeretet!

Kell a szeretet

Lehet, hogy tényleg régimódinak tűnik, de meggyőződésem, hogy a szabad önmegvalósítás mellett mindkét nemnek szüksége van a szeretetre – házasságban vagy valamilyen kapcsolatban. Inkább humanistának tartom magam, mint feministának. Az emberségben nálam benne van mind a két nem.

Szóval, sokáig fel se tűnt, hogy olyan nagy baj volna a női egyenjogúsággal errefelé, Kelet-Közép-Európában. Persze, alapjában véve mindig is konzervatív volt a közfelfogás a női szerepekről, de azért eredményesen birkóztunk vele sorstársaimmal. Az már jó ideje nem kérdés, hogy a férfiak alacsony keresete miatt mindenképpen dolgoznia kell még annak is, aki szívesebben otthon maradna, és mindemellett el kell végeznünk a házimunka oroszlánrészét is. Ez szívás, de mindennek ellenére fölöslegesnek éreztem a nőnap reggeli tüsténkedést a virággal. Ráadásul annyi ökörség is tapadt ehhez a naphoz. Ilyenkor rúgtak be például a férfiak a szakszervezeti piától.

A megalázó performansz ellen tiltakozó zágrábi nők elárasztják virággal a szobrot

Már megint a méhünk körül matatnak

Mostanában azonban kezdek másként nézni erre az ünnepre, ami mégiscsak arról szól, hogy a nők kicsit több mint száz év alatt, 1910 óta milyen jogokat vívtak ki maguknak a civilizált országokban. Ezt meg kell ünnepelni, már csak azért is, mert úgy veszem észre, újra sokasodnak az olyan hírek itthon és a környező országokban, miszerint már megint a méhünk körül matatnak a törvénykező férfiak, a politikusok. A szexuális életünk már megint köztéma, sőt pártpropagandává silányul. Majd ők megmondják, mikor szüljünk, hogyan szaporítsuk a nemzetet, mert ha nem igyekszünk, még majd kihal. Mindeközben igyekeznek bennünket visszaterelni a konyhába, hálószobába. Jó, most éppen nőt választottak meg köztársasági elnöknek nálunk, és a miniszterek közé is bekerül egy-egy díszpéldány. De azért itt van például a tegnapi hír a magyar űrhajós jelöltek kiválasztásáról. Egyetlen nő sincs köztük. Még jó, hogy az űrkutatásért felelős miniszteri biztos legalább nő!

Még 300 év?

Azért is kezdek afelé hajlani, hogy nem szabad veszni hagyni a nemzetközi nőnap megünneplését, mert látom, elszaporodnak a nők méltóságtudatát romboló túlkapások nem csak a gusztustalan viccekben, munkahelyeken, de már a tévéműsorokban is! Horvátországban például egy „díszkan” (bocsánat) tévéműsorban látványosan megfogdosta egy szobor mellét. Mert érdekesnek találta, meg azt állította, szerencsét hoz.

„Így. Hunyd le a szemed.” Hatalmas a felháborodás, már a horvát PEN Club is tiltakozik. Boris Veličan megfogta egy feminista újságírónőt ábrázoló szobor mellét a horvát televízió turisztikai műsorában. Fotó: screenshot/jutarnji.hr

Boris Veličan, a nagy Boris, egy turisztikai tévéműsor szerzője (Turistički vodič) pechjére éppen egy feminista újságírónő, Marija Jurić Zagorka szobrát csöcsörészte meg, amiből óriási botrány lett. Már a horvát PEN Club (Hrvatski P.E.N. centar) is tiltakozik, mondván: a női emancipáció harcosának sorsa mindig is lakmusz volt, amely jól mutatja a nők helyzetét Horvátországban. A HRT turisztikai műsorának baklövése óta a zágrábi nők – tiltakozásuk jeléül – elárasztják virágokkal a szobrot.

És akkor az afgán és a szír nők borzalmas sorsát még nem is említettük. Mert a nagy Borisnak legfeljebb lekever az ember egy pofont, de a sötét férfiközpontú társadalmakban erőszakolnak, kínoznak, ölnek. Ezért – bármilyen rosszul is hangzik, amit az ENSZ főtitkára, Antonio Guterres mondott – sajnos hihető: további évszázadokra lesz szükség, hogy a világ egyenjogúnak tekintse a férfiakat és a nőket. Amíg ez nem valósul meg, addig belátom én is, hogy meg kell emlékezni március 8-áról. A hatalom- és erőkultusz ellen a humanizmus nevében, egy szál virággal.

Fotók: jutarnji.hr