Nyakunkon a karácsony

Finiséhez érkezett az ajándékvadászat, most jön a nagybevásárlás, nagytakarítás és főzés. „Már megint itt van, nyakunkon a karácsony!” – hallani. Előre kimerülünk a tárgyak beszerzésétől, a körítéstől, és nem marad erőnk megélni a boldogságot. Pedig öröm nélkül nem ünnep az ünnep.

Annyi mindent vesz az ember, sokszor nyilván fölöslegesen, és annyi mindent kap, hogy ennek a levezénylése már önmagában príma kis logisztikai manőver.

„12.22. Ma csendben imádkozunk, hogy csoda történjen, és soha többé ne akarjon senki senkitől semmit” – olvasom az Adventi élménynaptár biciklis futárok számára című Erdős Virág-versben. Látom az online hírportálokon a fotót az idegösszeroppanást szenvedett amerikai csomagküldő szolgálat sofőrjéről, aki az erdőszélen kiborogatta az összes csomagot.

Ki ne tudná, hogy nem a tárgyak miatt maradnak emlékezetesek az ünnepek, mégis csináljuk a karácsonyi őrületet. Karácsonyi póló, karácsonyi estélyi ruha, karácsonyi takarók, éjszakára karácsonyi ágynemű… Kezdjük már mondogatni egymásnak, hogy ne vegyél semmit, inkább élményt szeretnék! Ám azért még mindig a vásárlás van előtérben, hogy mindenből sokat vegyünk, bőséggel, nehogy hiányt szenvedjünk valamiben.

És mégis hiányt szenvedünk. Emberi kapcsolatokban. A karácsony családi ünnep. A szenteste igazából arról szólna, hogy örül az ember és a többieknek szeretetet ad, valamint a többiektől ő is azt kap. Ám nehéz leülni boldogságban egy asztalhoz azokkal a rokonokkal, akikkel év közben lehet, hogy nem is találkozunk. Pedig a gyerekek itt ismerhetnék meg a családi történeteket, a legendákat, a nagymamákat, nagypapákat, dédszülőket, akik már nem lehetnek velünk, de ilyenkor rájuk gondolunk. Nem szomorúan, hanem éppen hogy vidáman. Hogy a gyerekek ebből is megtanulják, milyen a sors, amit csak részben alakíthatunk mi magunk, mert keményen beleszól a történelem, a szerencse és még sok minden más is.

Ha visszagondolok életem karácsonyaira, még véletlenül sem az ajándékok jutnak eszembe, és nem is az, hogy éppen mit készítettem ebédre, vacsorára. Mindig a gyerekek és azután az unoka társaságára, szeretetére emlékezem. Például arra, hogyan zenélt Zsigmond háromévesen azon a varázslatos estén, mint egy koncertmester, a végén meghajolva, vagy inkább a zene, a hangok eredetét kutatva a szintetizátor alatt. Életem legszebb karácsonya az volt, amikor a balkáni háború elől menekülő férjemet megtaláltuk Budapesten a gyerekekkel. Az írószövetség bérelt nekünk az ünnepekre egy lakást, Zalán barátunknak akkor jelentek meg a bippenes mesekönyvei, azokat olvastuk, beszélgettünk, örültünk egymásnak. Nem volt semmink, még karácsonyfánk se, csak szeretet és felszabadult öröm. Ja, és fiatalok voltunk, ami szintén nem mellékes.

Fotó: fotocommunity.com