Szajkó István barátait és ismerőseit fogadta a hétvégén a festőművész lókúti házában a felesége, Illés Andrea.

Az egykori Jugoszláviából származó művész hosszas keresgélés után talált rá arra a házra Lókúton, amely ideális volt számára lakhelyül, az udvaron álló egykori pajtát pedig műteremmé alakította. Harmincöt évig élt itt, egészen idén áprilisban bekövetkezett haláláig. (Életpályájáról és utolsó kiállításáról ezen a linken olvashatnak.)

Megrendülten lépünk be Szajkó István műtermébe. Torokszorító a mester hiánya. Még minden ecset, festék és vászon úgy áll a műteremben, ahogy azokat utoljára használta. Téblábolunk a rengeteg festmény között, felfedezünk pár apróságot: köveket az Adriai-tengerről, könyveket, amelyek az ő illusztrációival jelentek meg, a róla szóló monográfiát. Egy látcsövet, amellyel a csillagokat leshette meg a műterem tetőablakából, ahová meredek létra vezet. Lemezeket, amelyeket alkotás közben hallgathatott és kacatokat, amelyek fontosak voltak a számára. A lakóház belső szobájában az ő hangját halljuk: egy interjúban beszél életéről, pályájáról. 

A ház és a műterem között hatalmas fűzfa áll, alatta kezdődik a felolvasás. Száraz Miklós György friss regényéből, Mechiat Zina még frissebb, még sehol sem megjelent verseiből, Domján Gábor szintén új költeményeiből, Ladányi István pedig egy megjelenés előtt álló regényből, amelyet ő fordított horvát nyelvről. Füzi László régi kedves emlékeket idéz fel Szajkó Istvánról ugyancsak friss esszéjében. Később Andyvazul hangművész koncertjét hallgatjuk. Közben fogynak a finom falatok és a finom borok, lassan beesteledik. Szajkó Istvánnak is kedvére való lett volna ez a nap.

Fotók: a szerző