A nemzeti ellenállás korszakának utolsó nagy eseménye a mártír miniszterelnök újratemetése volt. Kétszázezren kísérték Batthyány Lajos koporsóját a Kerepesi úti temetőbe, de a nemzet többsége legszívesebben már akkor elfelejtette volna október 6-át. Mára jó, ha két-három aradi tábornok nevére emlékeznek, de legalább újratemetésben jók vagyunk…

Október 6-a volt a minap. Elvileg a nemzeti gyásznap. A Parlament előtt a zászló félárbócon, az iskolákban kipipálhatók az ünnepségek, a településeken a megemlékezéseket már a hétvégén lezavarták. A neten a lapok jórésze egyetlen sort sem szentelt a szabadságharc áldozatainak. Kit érdekel ma az aradi 13? – válaszolt kérdésemre kérdéssel az a tizenéves kamasz fiú, aki délben nem emlékszik egyik tábornok nevére sem, noha az első órában róluk szólt az ünnepi műsor. Unalmasak az iskolai ünnepi műsorok, a szövegfolyamra a versekkel együtt senki nem figyel, bár igaz, a Kossuth-nóta legalább ismerősen csengett, attól az osztálytársai is fölébredtek.

Tanulták ugyan tavaly a szabadságharcot, erre még emlékezett, a nevek már nem rémlettek. Miért is kellene, tudakolta, ha szükséges lenne, akkor elővenné a telefont délután és megnézné. Eszébe sem jut ilyesmi, mert mi közük lehet a horvát, a német, az osztrák, a szerb katonákhoz, amikor a magyarokhoz sincs? Kérdezzem inkább a nővérét, ő most tanulja a próbaérettségire, szenved is vele eleget. Különben is, mi a csudának terhelik a diákokat olyasmivel, ami már régen elmúlt, amin már nem lehet változtatni? Mesélem neki, hogy a tábornokok nem bánták meg, amiért a nemzetért harcoltak az egyszerű, parasztból lett katonákkal – a súlyos megaláztatást, a kötél általi halált szégyellték. Aradon 13 honvédtiszten hajtottak végre halálos ítéletet. Közülük négyen – Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos – golyó által. A megalázó akasztást Kiss Ernő és Schweidel József azért kerülhette el, mert nem voltak harcoló csapatok parancsnokai, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos pedig azzal, hogy az oroszok helyett az osztrákok előtt tették le a fegyvert. Aulich Lajos, Damjanich János, Knézich Károly, Lachner György, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Vécsey Károly nem kerülték el a bitófát.

Az már kalandosabb, hogy az első független magyar kormány miniszterelnöke úgy akarta megúszni a kötelet, hogy papírvágó késsel szíven szúrta magát, és a torkán is, csak épp nem a főeret érte egyik sem, így nem vérzett el. Azt legalább elérte, hogy a nyakán lévő seb miatt nem tudták fölakasztani. A tűzparancsot is ő vezényelte az osztrák katonáknak, természetesen németül. Ez megmozgatja a fantáziáját, mint ahogy holttestének ellopása is. Tetszik neki, hogy ott volt a császáriak orra előtt a belvárosi templom kriptájában, mégsem bukkantak a rejtekhelyre. Özvegye éles eszét méltányolta, viszont sajnálta, hogy erről idáig semmit sem hallott.

Az utcán a negyvenes jól öltözött hölgy sem. Ő úgy véli, a magyar történelem tragédiáit túlhangsúlyozzák, egyébként is neki van elég baja, az újratemetésekkel pedig végképp nem foglalkozik. A Damjanich név azért megvolt.

A hentes csodálkozik, hogy ilyet megkérdez valaki. A 13 egyébként is szerencsétlen szám, Amerikában bezzeg nincs is 13. emelet a házakban! Görgeyt végül visszaszívja, a nővére mesélte, hogy a tábornok nagyon öregen halt meg.

Mosolygós hetven fölötti úr a könyvtárból sorolja, mi minden történt még október 6-án. Az özvegyek állhatatosságát dicséri: Rajk László özvegye ugyan nem tudta ellopni férje holttestét, viszont éveken át ragaszkodott a méltó búcsúhoz. Hét év elteltével sikerült. Az újratemetés időpontját is ő választotta meg, október 6-án százezren kísérték a Kerepesi útra. A következő újratemetés már nem októberben, hanem júniusban volt, 33 évvel később, Nagy Imre és társai földi maradványait a Hősök terén ravatalozták fel. Az úr azt mondja, a történelmet érdemes ismerni, mert abból világosan látszik, hogy a nagyhatalmak mindig a saját érdekeik szerint cselekszenek, és bármikor képesek az addigi legádázabb ellenségek összefogni a változás eltiprására. Ha minden polgár tisztában lenne ezzel, kijátszhatnánk a pofozózsák pozícióját.

A 13 aradi tábornok: Aulich Lajos (magyar), Damjanich János (szerb), Dessewffy Arisztid (magyar, lőtt seb), Kiss Ernő (magyar, lőtt seb), Knézich Károly (horvát), Lachner György (német), Lázár Vilmos (magyar, lőtt seb), Leiningen-Westerburg Károly (osztrák), Nagysándor József (magyar), Poeltenberg Ernő (osztrák), Schweidel József (német, lőtt seb), Török Ignác (magyar), Vécsey Károly (magyar).

Vezető kép: Magyar Építők