Ülök a szoba félhomályában, ha behunyom a szemem, érzem, megváltozott körülöttem a levegő. Más most ez a csönd az udvarról bementett növények visszafogott lélegzésével. Szinte hallom, ahogy csöndben stresszelnek körülöttem a virágaim.

Mintha nemcsak az ember lenne érzékeny a változásra, hanem a növény is. Valami történik velünk ilyenkor novemberben, ami nyugtalanít. Belépünk a télbe, amiben sok ugyan a várakozás, de a magány is. Meg a hideg. Többnyire fázunk, vagy nagyon melegünk van.

Mintha velünk együtt fejvesztve készülődnének a növények is a védekezésre. Látom a hibiszkuszbokron, nem meri kibontani a virágait, pedig még kint az udvaron megjelentek rajta a gyönyörű piros bimbók, de azóta semmi. A konyhaablak elé tettem, lehet ezen sértődött meg, nem eléggé előkelő, ráadásul észak-keleti fekvés, már délelőtt is sötét. Hogy lesz ebből virágzás? Mesterséges fényben és mesterséges hőben? Már ha lesz egyáltalán. Honnan lenne ebben biztos egy teljesen kiszolgáltatott növény?

Hozzászoktunk ahhoz, hogy a stresszről általában úgy beszélünk, mint a modern ember betegségéről, holott bármelyik szakértő megmondja, a növények is stresszelnek, csak épp nem emberi módon. Bár a növényeknek nincs agyuk, nincs központi idegrendszerük, a kommunikációjuk és a válaszreakcióik elképesztőek. A gyökerek, a levelek és a szárak kémiai jelekkel „beszélgetnek” egymással. Gondolom, ezekben a napokban idegesen azt suttogják, hogy na, már megint be vagyunk zárva, pedig milyen jó volt kint a napfényben, vagy félárnyékban a tuják alatt.

A környezeti tényezők megváltozása miatt ugyanúgy stresszelnek, mint az ember. A védekezésük is hasonló, élettani alkalmazkodással próbálják semlegesíteni a kedvezőtlen változásokat és megőrizni alapvető életfunkcióikat, azaz lehetővé tenni a túlélést. Alkalmazkodnak, amíg tudnak, utána megsárgul, megbarnul, megtetvesedik és végül lehull a levelük és így tovább. Szerencsére még nem itt tartunk.

Mindössze öt hónap szobafogság. Talán átvészeljük.

Fotók: a szerző