Párizsban felkerestük Jim Morrison sírját a Père-Lachaise temetőben. C’mon baby, light my fire – ki tudná elfelejteni. This is the end my only friend… A The Doors volt az egyik kedvenc zenekarunk.

Fiatalok milliói rajongtak a Doors együttesért a hatvanas, hetvenes években. Jim Morrison kihívó stílusát erősítették apokaliptikus szövegei, plusz a szűk bőrnadrágja és félmeztelen teste, italtól ernyedt, szép arcvonásai. Szinte minden versében, dalában a halállal viaskodott: „huszonhét éve haldoklom és még csak egy perce élek” – írta. Keményen ivott és drogozott. 27 évesen halt meg egy párizsi apartmanban 1971-ben. „Nem járulok hozzá a feltámadásomhoz” – viccelődött egy interjúban, mintha megérezte volna a közeli véget. Ehhez képest rajongók milliói éltetik emlékét.

„Élj gyorsan, halj meg fiatalon, hogy szép hulla legyen belőled” – tartotta a mondás a hatvanas években. A hippik inkább a rövid, mint a hosszú élet titkával voltak elfoglalva. A legnagyobb rocksztárok 27 évesen haltak meg, Jimi Hendrix, Janis Joplin. Jóval később csatlakozott a 27-esek misztikus klubjához Kurt Cobain, a Nirvana együttes sztárja is. Egy rakás félbetört élet. Ha a halál elindul valaki felé, senki sem menekülhet előle – mondhatnánk költőien, de vélhetően nem ennyire libabőrös ez az egész. Reálisan nézve agyondrogozták magukat.

James Douglas Morrison (1943–1971) sírját talán egy kicsit könnyebb megtalálni másokénál Párizs legnagyobb temetőjében, a Père-Lachaise-ben, csak a tömegmozgást kell figyelni. Jönnek fiatalok, öregek, van akit kerekesszékben tolnak. Úgy kell kivárni azt a két másodpercet, amikor kattinthatsz egyet-kettőt a telefonoddal szemtől szemben a sírral, amit korlátokkal elbarikádoztak a látogatók elől. Azért valahogy csak bekerülnek a fotók, mécsesek, levelek, groteszk szobrocskák, köztük egy Buddha és hervadt virágszálak az egyszerű sírkőre.

Ilyen körülmények között transzcendentális élmény nem lesz az egészből. Imáink csak félútig jutnak, és döglött madarakként hullnak alá.

Bezzeg Marcel Proust sírjánál már lehet meditálni életünk eltűnt éveiről, csak egy tinédzser kuporgott előtte, amikor odaértünk.

Mivel délután érkeztünk, a hat órai zárásig tulajdonképpen átrohantunk Franciaország és a világ egyik leghíresebb és legnagyobb temetőjén. Csak néhány további híresség az itt eltemetettek közül: Apollinaire, Paul Eluard, Oscar Wilde, Balzac, Chopin, Modigliani, Delacroix, Gericault, Sarah Bernhardt, Marcel Marceau, Maria Callas, Edith Piaf, Yves Montand… Általánosítás, ami alól nyilván vannak kivételek, de úgy láttam, minél nagyobb művész volt valaki, annál egyszerűbb a sírja.

A nagy arisztokrata családoknak emeltek legpompázatosabb síremlékeket, szobrokkal, kisebb nagyobb kápolnákkal a kripták fölött.

A holtak birodalmában sírfeliratokat keresgélve teljesen megfeledkeztünk magunkról és az óráról. Egy idős úr halkan figyelmeztetett bennünket, hogy itt 18 órakor kíméletlenül zárnak, lakat kerül a kapukra. Utolsó pillanatban értünk az egyik kijárathoz. Már kapun kívül nézegettük a körbefutó magas kőfalat rajta a tízezernyi első világháborús áldozat nevével, évszámokkal.

Innen nem lehetne kimászni. A kőfalak tetején éles lándzsák és szögesdrót. Mert tudjuk, az élet úgy suhan át rajtunk, mint a lándzsa. Először éles hegye fúródik belénk, aztán már következik is a nyele, ez a halál.

Fotók: a szerző