RÉGIZENE – Amikor megszűnik létezni a külvilág

Párás, meleg júniusi vasárnap, lóg az eső lába. Semmi különös nem történik. Kis gyomlálgatás a kertben, konyhai tevés-vevés, papírok, dossziék rendezgetése, egy fontos levél, sok múlhat rajta. Közben azért figyelem az órát, négykor koncert, el ne késsek. Várakozón, de különösebb ráhangolódás nélkül ülök kocsiba.

A felújított jezsuita műemlék templomban áll az idő. Évszázadok óta. Van ebben valami végtelenül megnyugtató. Volt, van, lesz, történjen bármi odakint. Nem sokan vagyunk – talán a nyár, az újra eleredő eső, a házimunkák, a kert, a dossziék… Pedig a régizenének vannak lelkes hívei Veszprémben, emlékszem, tavaly ilyenkor zsúfolásig megtelt a templomhajó. Nem baj. Ha egyedül lennék, ők akkor is ugyanolyan művészi odaadással muzsikálnának. Nem is tudnának máshogyan. Félvállról, félszívvel – ők nem.

A Recercare Régizenei Műhely tagjai közül ma Suda Magdolna (ének), Lachegyi Imre (furulyák), Reményi Árpád (lant), Sipos Csaba (ütőhangszerek) és a narrátor Kovács Előd ad hangversenyt. Magdolna, a sudár, szőke lány mintha egy reneszánsz festményből lépett volna ki. Más levegőt vesz úgy, azzal a könnyed természetességgel, ahogyan ő énekel. Szól a lant, halkan pereg a dob, a furulyahang hol mélybarna sóhaj, hol duhaj mulatozás, de a következő pillanatban már száguldó lovak dobogását vélem belőle kihallani. Ami odakint van, megszűnik létezni. Középkori piacterek virágillatú forgatagában, királyi udvarok dúsan terített vacsoraasztalánál, ódon francia utcácskákban érzem magam, Villonnal könyöklünk egy kocsmaasztalon. Jó itt lenni, figyelni az évődő csitriket és a büszke tartású, nemes lovagokat, közben diákokat, kofákat, utcai borbélyokat lesni a söröskorsó mellől. A lány, aki énekel, néha szomorú, máskor vidám. A dalok talán szerelemről, vágyakról, boldogságról és elválásról szólnak. Érzelmekről, amelyek időtlenek.

És vége. Nehéz felocsúdni és elindulni vissza, a XXI. századba, a tennivalók, a teleírt naptár, a kiszámíthatatlanság világába. Fásult, rosszkedvű, igénytelenné és acsarkodóvá butított emberek közé, akik talán észre se veszik, mivé züllik körülöttük mindaz, ami akár szép is lehetne. Ezért jó megállni néha és belefeledkezni a reneszánszba, amely humanizmust, harmóniát, fejlődést, kultúrát és életigenlő felvirágzást hozott. Sajnos, nem tartott sokáig.