Szubjektív – Arcok az ápolók napján

Mit lehetne írni ma, róluk és nekik? Akikről oly sok szó esik és akikről mégsem beszélünk eleget? Akiket annyi kritika ér, pedig a többségüket inkább köszönet illetné? Ők, az ápolók, ma ünnepeltek. Ma őket ünnepelték. Három arc jutott róluk eszembe.

Kossuth Zsuzsanna

1817-ben ezen a napon született. Rá emlékezve ünnepeljük immár nyolc esztendeje a Magyar Ápolók Napját. Kossuth Lajos legfiatalabb húga volt, aki a 48-as szabadságharc idején tábori kórházakat létesített és olyan ápolási módszereket vezetett be, amelyekkel messze megelőzte a korát és amelyek egyedülállóak voltak egész Európában.

Anyu

A hatvanas-hetvenes években ő még keményített fityulát és hófehér köpenyt viselt. Főnővér volt egy kis vidéki kórház összevont szemészet-fül-orr-gégészeti osztályán. Mellette műtős asszisztensként is helytállt, precíz volt és megbízható. Szerették a kollégái, takarítónőtől a főorvosig, és szerették a betegek. A munkában szigorú volt, ugyanakkor végtelenül empatikus. Minden mozdulatából nyugalom és biztonság áradt. Zokszó nélkül elvégezte a lázas gyerekkel otthon maradó nővérke munkáját, a szülei után sírdogáló Lalikát ölbe véve vigasztalta meg, az idős bácsit apám régi kabátjával engedte haza. Középiskolásként, akkor még nagy álmokat szövögetve, gyakran bejártam hozzá. Megengedte, hogy szemészeti bucikat készítsek és nekem akkor az maga volt a boldogság. Szerettem a kórház illatát és azt a kiegyensúlyozott, csak a beteg jólétére, gyógyulására figyelő kollektívát, amiben az ápolók között számomra ő volt az etalon.

Rita

Nem így hívják, de talán zavarba jönne, ha olvasná a nevét. Pedig megérdemelné. Már nem kezdő, de még mindig fiatal. Rutinos profi, hatalmas szívvel és elhivatottsággal. Magasan kvalifikált, többféle egészségügyi szakképesítéssel rendelkezik, mégis folyton tanul, képezi magát. Hol azért, mert igénye van az új ismeretekre, hol azért, mert lehetetlen utasításokkal előírják neki. Megcsinálja azt is. Elvált, két gyereket nevel. Sokszor látom fáradtnak. Néha panaszkodik a körülményekre, az eszközhiányra, az észszerűtlen intézkedésekre, a társadalmi megbecsülés hiányára, az időnként arrogáns páciensekre. Mégsem jut eszébe elhagyni a pályát, magukra hagyni a betegeket és a hozzá hasonlóan minden gond ellenére kitartó kollégáit. Ápolónak lenni számára hivatás, történjen bármi körülötte.

Ők hárman a magyar ápolás krónikájának történelmi ívét rajzolják fel, amely megmutatja, honnan, hova jutottunk és mi az, ami nem változott. Kossuth Zsuzsannák ma is vannak közöttünk, vegyük észre őket, köszönjük meg nekik, hogy figyelnek és vigyáznak ránk. Talán ha majd egyszer kikeveredik az ország abból a morális gödörből, amiben most vergődik, ők lesznek a példák, akiket az ápolók új, elhivatott és megbecsült generációja fog követni.

Fotó: actu.fr