SZUBJEKTÍV – Hiányoztok, mint patikából a szájmaszk

Anyám minden reggel elolvassa a híreket – magának, aztán nekünk. Tájékozódik belföldi és külföldi portálokból. Eleinte rohadtul zavart, hogy a koronavírus híreivel indítja a napot, aztán rájöttem, szeret naprakész lenni, s ez megnyugtatja.

A mai reggel kivételes volt. A vécépapír történetéről olvasott, a cikk végén pedig levonta a tanulságot: ha elfogy a budipapír, megyünk mohát szedni az erdőbe.
Egészségügyben dolgozóként eddig sem volt életbiztosítás melózni, most meg főleg nem az asztmával, allergiával együtt – mondja. Varrja a maszkokat, szerzett néhány gumikesztyűt. De nem rabolta le a boltokat se liszttel, se cukorral, bár fura, hogy öt csomag puffasztott rizs pislog rám a spájzban. Van nekik helyük, ahogy anyám mondja, majd megevődnek. Szerda van, a héten még nem hívták be dolgozni, ennek nagyon örül. Takarít, pakolgat, rámol, kidobja a felesleges szarságokat a lakásból. Nézem, és arra gondolok, hogy őt ez belülről is megtisztítja. Rendszerezi az életet, nem hagyja, hogy a kurva karantén feleméssze a lakást és minket.
Kockáztat, ha kimegy az utcára, de megteszi. Nem fog megőrülni, még egyszer aztán biztos, hogy nem.
A természethez az utat kocsival tesszük meg. Maszk van rajta és rajtam is. Tudom, hogy ez jót tesz a lelkének, ha látja, hogy a lánya az összevissza foltozott tüdejével is komolyan veszi a helyzetet. Felkeccsölünk a Hármashatár-hegyre, az erdőben kismillió időssel találkozunk. Háromnegyede a maszkot még hírből sem ismeri, köhögni meg nyilván akkor fog az egyik, amikor megkérdezi az időt anyámtól. De ja, úgy az arcunkba, egy rendes dzsuvásat. Kijön belőlem az úrinő, elküldöm a fenébe. Sajnálom, de feszült leszek az emberi ostobaságtól, bizonyára ez zavar magamban is.
Bőgni tudnék, mikor a hegy tetején meglátok egy csapat tinédzsert. Ülnek a fűben, söröznek, fittyet hánynak a világra. Eszembe jutnak a barátaim, akik hiányoznak, mint patikából a szájmaszk. A legtöbbjük teljesen elzárkózik mindenféle társas érintkezéstől, ha ki is merészkednek a házból, egy cipőpacsin és pánikkeltésen kívül nem akarnak többet adni. Megértem őket is. Kész vagyok mindent és mindenkit megérteni, csak hadd ölelhessem meg őket újra lelkifurdalás nélkül.
Hazaérve halljuk, hogy a lépcsőházban az egyik szomszédunk mélyenszántó kijelentést tesz a másiknak:

– Csak az kapja el, aki fél, én nem félek, b…d meg!
Én se félek, gondolom magamban. Csak anyámat féltem.

Tóth Lili