VÁLYOGHÁZ – A múlt és a jövő háza?

A lakótelepek betonlakásai kívül-belül árasztják a forróságot. De aki szert tett egy 54 négyzetméteresre, az ennek ellenére boldog tulajdonos és csak álmodozik egy kertes házról. Még akkor is, ha a betonok százszorosan verik vissza a hőséget. A környezetvédő építészek szerint megoldás a vályogház, de megvalósítása nem egyszerű.

A vályogházé a jövő! felkiáltással itthon néhány értelmiségi családnál már áll a vályogház. Csodájára járnak a télen meleget tartó, nyáron hűvöset árasztó sárépületeknek.

Szerte a világon évezredek óta nemcsak laknak bennük, mára turisztikai látványossággá lettek. Például Jemen ősi fővárosa, Szanaa, amelyet az Unesco világörökségi értékké minősített.

Az viszont meglehetősen kétséges, hogy a panelban élők honnan vennék a telket, alapanyagként a földet és a szénát, ráadásul a nagyon sok vizet – feltételezve, hogy a vályogház építéséhez találnak segítőt, vagy elsajátítják a vályogvetést. Anno a vándoriparosokat nem megbecsülés, inkább megvetés övezte. Az embereknek hiába volt szükségük a szolgáltatásaikra, nem tekintettek rájuk egyenlő rangúként, mert többségük cigány volt. Így az ősi tudás jócskán megkopott, lassan eltűnt.

Az építőipari szakembereket erőteljesen ösztönzik a környezetvédők a vályogtechnológia megújítására, hiszen az iparág a globális széndioxid-kibocsátás 38 százalékáért felelős! Az építőiparnak fontos szerep jut, hogy a világ elérje 2050-re a nettó nulla kibocsátást és a globális hőmérséklet-emelkedést a kritikus 1,5 Celsius-fok alatt tartsa. A tudósok arra figyelmeztetnek, hogy a kulcsfontosságú éghajlati célok eléréséhez a betont kevésbé szennyező anyagokra szükséges cserélni.  A betonépítkezés öt százalékkal több széndioxid-kibocsátással jár a világon, mint a légi közlekedés emissziója. Ráadásul a vályog teljes egészében újrahasznosítható.

2020-ban Magyarországon a lakott házak alapterülete összesen háromszázmillió körüli, ebből 35 millió a vályogfalazatú. A környezetvédők szerint segíthetne az emberi kapcsolatok normalizálásában is, ugyanis anno a vályogházak építése a társadalmi kohézió fontos szimbóluma volt. Mindenki részt vesz benne: a fiúk és a lányok keverték a sarat, a nők hozták a vizet, a hozzáértők irányítottak. Ahogy nőtt a család, bővítették a házat.

A legkeményebb fizikai munkák egyike a vályogvetés volt. A vályog néhány száz éve, de még a múlt század közepén is népszerű építőanyagnak számított, mivel olcsó volt és jól szigetelt.

A vályogtégla elkészítéséhez talicska, vető, ásó, kapa és vödör kellett. Jellemzően két ember végezte a munkát egy csapatban: kellően lápos területen felásták a földet, vizet öntöttek rá, elkeverték és kétszer-háromszor átkapálták. Ezután beleszórták az aprószalmát és azt is belekapálták a földbe, megtaposták, hogy kellően tömör legyen és pihenni hagyták.

Végül a tömő a vályoggödörbe állt és a talicskába lapátolta a vályogot, vagy egyenesen onnan adta ki a tömőformába a társának. 1964-ben 1000 vályogtéglát 600 forintért készítettek el, akkoriban a havi átlagfizetés 1757 forint volt.

Vezető fotó: Jemen ősi fővárosa, Szanaa, amelyet az Unesco világörökségi értékké minősített

(Mohammed Huwais/AFP/Getty Images)