Esterházy, Hajnóczy, Nádas (mindannyian Péterek) neve húsz éven át jól csengett a Nobel‑díjat odaítélő bizottság előtt, de még inkább a fogadóirodákban. Sokak sok pénze bánta a döntéseket, de most visszajöttek az elvesztegetett koronák. Krasznahorkai „bejött”. Krasznahorkai László személyében 23 év után ismét magyar íróé a Nobel-díj.

Örömtáncot járnak a Nobel-díjra fogadó irodákban, legalább öt éve nagyon jó eséllyel tippeltek Krasznahorkai Lászlóra, bár a realisták túl közelinek vélték Kertész Imre díjazását, miközben az odaítélő bizottság hárítani szokta a statisztika alapján az elismerést. Most viszont a több tízezer oldalas életművet magáénak tudható író a legmagasabb elismerésben részesült.

Hogy csinálta? – kérdezik, akik ránéznek a súlyban is tekintélyes munkáinak halmazára, pedig még a forgatókönyvek, a katalógusbevezetők nem is láthatók. Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy Krasznahorkai bejárta a világot Mongóliától Kínán és Indián át Japánig, Németországtól az Amerikai Egyesült Államokig, végképp érthetetlen a temérdek alkotás. Pluszban még hozzávesszük azokat a vidéki „alámerítkezéseket”, amelyek során Krasznahorkai László anno szolidaritást vállalt Illyés Gyula puszták népének hőseivel, a szolgákkal: „Erről a névtelen, halálra kizsákmányolt, darab-darab-szerű társadalmi rétegről, akikről ma már nem tudjuk azt mondani, hogy zsellérek, de hát valami ilyesmik a mezőgazdasági Magyarországon. Nem tudtam elfogadni azt, hogy egy olyan politikai rendszerben élek, amely pontosan azoknak hazudja a legnagyobbat, akiknek azt mondja, tiétek a hatalom.

A magyar társadalomban mindig van olyan névtelen réteg, akik nélkül nincs semmilyen Magyarország, se királyság, se köztársaság, se diktatúra, se kommunizmus, se semmi. De megszületnek, szaporodnak, ledolgozzák az életüket és meghalnak. Ma már nem szegényeknek látom őket, hanem nyomorultaknak. A szegénységnek volt kultúrája, a nyomorúságnak nincsen kultúrája, az puszta megfosztottság. A közönségesség, ahogyan a tv-műsorokban akarják láttatni őket, nem az ő kultúrájuk.”

A többgenerációs értelmiségi családból származó író a főváros kerületeinek kocsmáiban esténként órákat ült köztük, mígnem Mészöly Miklós kimenekítette irodalmi ösztöndíjjal Nyugat-Berlinbe, még a rendszerváltás előtt. Krasznahorkai onnantól szabadnak érezte magát, és úgy vélte, a világot kell megértenie, az egész világot kell megragadnia. Azóta minden földrészen dolgozott. Alkalmanként itthon is.

Ez a világlátás kelthette fel a Nobel-díj-bizottság figyelmét. A humor, a szatíra, az irónia segítik a olvasót abban, hogy regényeiben a szereplők esendőségét meglássák. A Báró Wenckheim hazatér című alkotása akár az életművét összegzi: apokalipszis és karnevál, érzékeny szatíra és dráma, amelyben mindenki megtalálhatja, amit keres: aki nevetni akar, nevethet, aki elérzékenyülni, az elérzékenyülhet. A Nobel-díj ítészeinek hivatalos indoklása: „apokaliptikus rémület közepette is a művészet erejét megerősítő, lenyűgöző és látomásos életművéért”.

Barátja, Tarr Béla csak az író regényeit vitte vászonra, a forgatókönyveket Krasznahorkai László írta: Kárhozat, Az utolsó hajó, Sátántangó, Háború és háború, Werckmeister harmóniák, A londoni férfi, A torinói ló.

Díjai: 1993-ban elnyerte Németországban az év legjobb könyvének járó díjat, a Bestenliste-Preist Az ellenállás melankóliája című regényéért. 2004 Kossuth‑díj, 2004 óta a Digitális Irodalmi Akadémia és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. 2014‑ben megkapta az America Award irodalmi életműdíját. 2015. május 18‑án elnyerte a Nemzetközi Man Booker-díjat, 2019-ben pedig a legjobb fordítás kategóriában az amerikai Nemzeti Könyvdíjat.

Vezető képünkön: Krasznahorkai László. Fotó: Szilagyi Lenke