A szokásosnál is többet gondolkozunk a halálról, halottainkról így mindenszentek környékén. Ki ne tudná, ez a természet rendje, hogy egyszer csak elfogy az élet belőlünk. De valahogy a lélek nem öregszik együtt a testtel. Ez lenne a probléma?

Vagyis a lélek ideje más, mint a testé, igénye tehát nem erre a rövid életre van méretezve – fogalmazza meg Füst Milán Ez mind én voltam egykor című könyvében. „Mert a test és lélek egész különös viszonyban van egymással, akár a gyertya meg a lángja. Kétségtelennek tetszik, hogy a lélek nem külön erő, hanem a testi, vagyis anyagi erők eredménye, mondom, akár a gyertya lángja, amelyet a faggyú és kanóc éltet, s ha az elfogy, elalszik a láng, de viszont a láng is visszahat a faggyúra, mert ő olvasztja, – ugyanígy a lélek. Összefügg a testtel, akár a láng s amellett e kettő mégis két külön dolog” – mondatja az író az egyik öreg filozófussal, Szávyval.

Van miről töprengeni a temetőben. Talán éppen azért virágozzuk fel a sírokat ilyenkor mindenszentek és halottak napja környékén, hogy eltereljük a figyelmet a pusztulásról. Arról, hogy az élet lassan elszedi azokat a kincseket tőlünk, amiket az ember anyjától kap útravalóul. Mindannak, ami él, meg kell fizetnie létezéséért. A fák ágaikat, leveleiket vesztik el és ezernyi gyümölcsüket – magyarázza Füst Milán. Az ember sem lehet kivétel.

Hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy elfogyunk és gyorsan elfelejtenek bennünket, mielőtt még emlékeztek volna ránk – mondja ugyanő.

Mi öregek, még ha nehezen is, de megtaláljuk szeretteink régi sírjait, a második, harmadik generációk már legfeljebb gyertyát gyújtanak otthon, úgy emlékeznek Mindenszentek ünnepén. A síremlékek úgyis elporladnak, benövi őket a borostyán. A hamvakat pedig viszi a szél, előfordul, hogy az arcunkba fújja, mint a Cohen testvérek Nagy Lebovszki című filmjében.

Fotók: a szerző