A Veszprémi Petőfi Színház nagytermi előadásait már vagy tíz éve nem láttam. Akkoriban pár előadásról a szünetben jöttem el, felháborodottan, sértetten: miért néznek igénytelen, hígvelejű polgárnak, miért értékelnek le? A kamaradarabokból és az érzékenyítő (a lélekmasszázs) előadásokból később megnéztem még jó párat, aztán ezek elsekélyesedésével leszoktam a Veszprémi Petőfi Színházról.

A városon belül maradtak számomra a Kabóca Bábszínház felnőtt előadásai, a kortárs táncfesztivál darabjai, a Forte Társulat időnkénti szereplése a Pannon Várszínházban s egy-két kortárs színházi mű bemutatója a Pannonban, illetve az E-színház az interneten.

Most azonban, hogy a Veszprémi Petőfi Színházra az elköltött kilencmilliárd után újabb húszmilliárdot akar költeni pályázati pénzekből a város vezetősége, ráadásul a projektnek áldozatul eshet a Színházkert keleti része is, elhatároztam, megvizsgálom, milyen művészi teljesítményt kíván jutalmazni – akár természeti károk árán is – a város. Szeptembertől kezdve sorra nézek minden darabot a színházban, legyen az felújítás (pl. Holt költők Társasága), az előző évek sikerdarabja (pl. Anconai szerelmesek, Hyppolit) vagy új bemutató (Abigél, A professzor vallomása s a többi).

A Holt költők társasága című, filmforgatókönyvből adaptált darabot már tavaly is játszották, elsősorban az ifjúságnak. Az új évadban a bérletesek láthatják. Egy 2017-es, Funtek Frigyes rendezte darab felújításáról van szó. Új rendezője nincs a darabnak, helyette játékmester szerepel a színlapon Oberfrank Pál személyében. Az amerikai film, amelyből a darab készült, 37 éves, története még régebbi: 1957-es.

Művészetszemlélete avítt, márpedig a darab középpontjában a művészet (a költészet) és az oktatás áll: mire neveljen az iskola, milyen legyen a fiatalok és felnőttek viszonya. Az irodalommal kapcsolatban fel sem merül a darabban a leggyakoribb mai álláspont, hogy a művészi értéket képviselő versek, drámák és elbeszélő művek az ön- és világismeretünket szolgálják, szolgálhatják a maguk specifikus (átélhető) módján.

A darab romantikus lelkületű magyartanára, John Keating (Oberfrank Pál alakításában) két dolgot kapcsol a költészethez: a horatiusi „carpe diem” („élvezd az életet!”) hedonizmusát és a romantikus költészet szabadságáhítatát. Az öröm megélésére, öntudatra és szabad döntésre neveli a rendkívül zárt, tekintélyelvű, magolásra ösztönző (versenyistálló jellegű) amerikai fiúintézet növendékeit. A konfliktus elkerülhetetlen, de nem az új szellemű tanár és az iskolavezetés között zajlik elsődlegesen, hanem a diákok és a szülők, illetve a tanulók és az igazgatóság közt.

A kicsit nárcisztikus, kicsit fellengzős, de jóindulatú s diákjaira figyelő irodalomtanár áldásos működésének az adott körülmények közt meglesz a maga kettős hatása. A diákok a maguk mentalitása alapján reagálnak a szellemi útmutatásra. Az egyik roppant határozatlan, önbizalomhiányos tanuló, Todd Anderson (Flór Máté Gellért) megbátorodik, öntudatra ébred, az örökké szerelmes osztálytárs pedig siránkozás helyett cselekszik, szerelmének versben tesz vallomást. Kevésbé áldásos John Keating hatása két másik fiúra. Az életélvezés lelkes tanítványát, Charlie-t (Keller Márton) kicsapják az intézetből. Charlie gazdag, bármelyik középiskolába átmehet, számára nem nagy csapás az iskola elhagyása, inkább jó hecc. A szegény, de tehetséges és színészi pályára sóvárgó Neil Perry (Simon András) azonban nem éli túl a maga első önálló döntését: apja tiltása ellenére színi előadásban vesz részt, s mikor apja az előadáson megszégyeníti, leparancsolja a színpadról, és aztán örökre eltiltja a színészettől, öngyilkos lesz.

A téma, a szituáció a mai boomerek számára ismerős, a későbbi nemzedékek számára kevésbé. Már az X generációban is ritka, hogy a családfők diktátorok lennének, és az sem jellemző, hogy a szabad gondolatok hívei tanárként tankönyvek széttépésére biztatnának bárkit is. Az utóbbira semmi szükség, a középiskolai diákok ritkán olvassák tankönyveiket. Az is csak a legtehetségtelenebb magyartanárokkal fordul elő, hogy a költészethez a szépséget társítsák. A szépség a kapitalizmusban nem a művészet, hanem a dizájn és a giccs, azaz az eladhatóság eszköze. Ezért aztán valódi költő már nem törekszik szépségre.

Hál’ istennek a tanári szövegekből keveset értett a közönség, így nem fertőződhetett meg avult nézetekkel. Az idézett verseket nem is ismerte, Walt Whitmant a legkevésbé. (Senki sem nevetett rajtam kívül, mikor az Ó, kapitány…-ra a blöffölős Charlie rávágta, hogy Shakespeare írta). A carpe diem-szemlélet jól szájba lett rágva, bár valószínűleg ez volt a legismerősebb a közönség számára, ez a középiskolások számára emlékezetes tananyag.

Szóval volt itt egy vidám jelenetekkel megspékelt, alapvetően drámai színdarab, amely (talán a szövegközpontúsága miatt?) sem a rendezőt, sem a játékmestert, sem a színészeket nem ösztönözte színpadi játékra, fizikai aktivitásra. (Figyelmükbe ajánlom az Istentelen ifjúság című Radnóti Színház-beli darabot, épp mostantól látható az E-színházban.)

A tanulókat alakító fiatalemberek igyekeztek ugyan diákokká lenni másfél órára, de meglehetősen erőtlenre sikeredett e törekvés. Klisékre támaszkodtak, nem volt könnyű bármit is kezdeni kezükkel, lábukkal. Azt hiszem, nem voltak igazi szerepeik. Típusokat írt meg csupán Tom Schulman, a filmforgatókönyv írója. A típusokból valódi figurákat teremteni már rendezői és színészi minőség kérdése lehetett volna. Attól tartok, hogy a diákokat eljátszó fiatalembereknek inkább csak szépeknek kellett lenniük. Erre vall, hogy a képeiket osztogatták(?), árulták(?) a darab végén az előcsarnokban.

A darab (mozgatható) díszletei, terei és jelmezei jók voltak, legfeljebb a „színház a színházban” elgondolás volt ügyetlenül megoldva, és ez még a színpadi terekben is zavart okozott. Ugyanis eljátszottak egy apró részt Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékából, ám az előadás az ifjú Neil Perry Puckként való szereplése miatt hamarosan véget is ért, úgyhogy függönnyel zárult a pár perces előadás. Aztán jött egy magyarázkodás, hogy elnézést a Szentivánéji álom (a darab a darabban) nézőitől, a Holt költők társasága közönsége pedig némán nyugtázta, hogy ez egy ilyen előadás: összesen négyszer megy fel és le a függöny a kétfelvonásos darabban.

A nézőközönség egyébként rendkívül jól nevelt, és alaposan bedresszírozott a Veszprémi Petőfi Színházban. A színház marketingesei a kedvükben járnak. Például a szájukba rágják minden felvonás előtt és után, hogy milyen szép élménnyel térhetnek haza az előadásról, és szót ejtenek a fényképekről is, mert milyen jó is színészek fényképeit őrizgetni, mutogatni. Az pedig bámulatos, ahogy a közönség gondolkodás nélkül követi a színpadi utasításokat, mintha maga is fizetett színészekből állna. Pedig itt ő fizet. Mikor a darab kezdetén a despota igazgató felszólít mindenkit, hogy álljon fel, mert most lesz a Welton középiskola évnyitója, akkor – rajtam kívül – engedelmesen feláll mindenki a nézőtéren. Pedig sokan ismerhetik már a művet, a filmet számtalanszor lehetett látni, s ez a darab állítólag a szabadságról és az önállóságról szól, nem a nyájösztönről. Igaz, előtte halotti gyertyákat nyomtak egy csomó néző kezébe (az első sorban és a sorok szélén), s így lehet, hogy egyesek azt hitték, temetés készülődik, a halotti búcsúztatóra kell felállni. A második felvonás végén aztán állva tapsolt a közönség, mert az első sorban két ifjú hölgy és egy férfi jobbról és balról példát mutatott közönséglelkesedésből. Úgy tapsolt a nézőtér, mintha egy fantasztikus produkciót látott volna. Más kérdés, hogy amint levonultak a hajlongó színészek a színpadról, azonnal megszűnt a taps. A hosszan tartó ünnepléshez azért nem volt elég Walt Whitmant szavalni: Ó, kapitány…

Domján Edit

Fotó: Veszprémi Petőfi Színház