Egyre többen kérik számon Magyar Péteren, hogy túl kemény. Hogy ilyen hang nem való a Parlamentbe. Hogy nem kellene minden megszólalásban „maffiakormányról”, felelősségről vagy elszámoltatásról beszélni.

Csakhogy a választók tavasszal nem azért küldték oda, hogy udvarias parlamenti beszélgetéseket folytasson. Tizenhat év után nem egy kormány bukott meg, hanem egy politikai rendszer. A kettő között óriási a különbség. Ha egy volt politikusról bebizonyosodik, hogy bűncselekményt követett el, annak bíróság előtt a helye. Ennek kimondása nem politikai bosszú. Az lenne a furcsa, ha senki nem mondaná ki ezeket a bűnöket. És az sem jelenti az igazságszolgáltatás befolyásolását, hogy valaki követeli: végre működjön. A kézi vezérlés mesterei éppen azok voltak, akik most emiatt aggódnak a leghangosabban.

A Fidesz most is pontosan azt játssza, amit mindig is játszott. Azzal vádolja az ellenfelét, amit ő maga csinált éveken keresztül. Kampány üzemmódban maradtak. Még a hőségből is politikát csinálnak. Amikor a kormány arra kérte az embereket, hogy a rendkívüli terhelés miatt próbáljanak spórolni az árammal és a vízzel, már jöttek is a hivatásos megmondók. Büszkén jelentették be, hogy csak azért is egész nap járatják a klímát, vagy elmennek autót mosni. Úgy látszik, a politikai infantilizmusnak nincsenek határai.

És persze megérkeztek a mindig szolgálatra kész szakértők is. Azok, akik az elmúlt húsz évben szinte minden politikai oldalon megfordultak már, most pedig halk, kimért hangon magyarázzák, hogy az új kormány napjai meg vannak számlálva. Közben sértődött eleganciával még a miniszterelnök nevét sem hajlandók kimondani.

Aztán ott vannak azok, akik háborognak, hogy politikusi ciklusokat akarnak korlátozni. Mintha egy polgármester vagy országgyűlési képviselő ugyanaz volna, mint egy tanár vagy egy sebész. Nem ugyanaz. Láttunk polgármestereket, akik úgy viselkedtek, mintha a település a magántulajdonuk lenne. Láttunk országgyűlési képviselőket, akik hűbérbirtokként kezelték a választókerületüket. Volt, ahol egy elkészült utat addig nem lehetett átadni, amíg „apuka” rá nem ért lejönni Budapestről szalagot vágni. Máshol a falunap nem kezdődhetett el, amíg meg nem érkezett a helyi nagyember. Ismerünk olyan történeteket is, ahol még a böllér is megvárta a polgármestert, mielőtt nekilátott volna a disznóvágásnak.

Lehet ezen mosolyogni. Pedig ezek nem vicces történetek. Ezek annak a világnak a tünetei, ahol egy idő után mindenki elhiszi, hogy nélküle semmi sem történhet.

Lakótelepi gyerek voltam, minden játszótéren volt egy ilyen figura, aki erősebb volt a többieknél, elvette a kisebbek játékát, eldöntötte, ki mehet a homokozóba, és ki nem. Hiába próbáltad meggyőzni. Hiába mondtad neki, hogy a homokozó nem az övé. Ettől csak még fontosabbnak érezte magát. Az ilyen gyereket nem a homokozó széléről lehet legyőzni. Be kell menni a homokozóba!

Most lehet fintorogni Magyar Péter stílusán, demokratikus deficitet emlegetni, vagy azon sopánkodni, hogy túl kemények a szavak. Csakhogy előbb fel kell számolni azt a romboló hatású, nehéz politikai örökséget, amely tizenhat év alatt tudatosan épült ki. Meg kell mutatni, hogyan működött. Ki mit csinált. Kinek milyen felelőssége volt. És ha valaki bűncselekményt követett el, annak vállalnia kell a következményeket.

Az új kormány is fog hibázni. Magyar Péter is. Ebben szinte biztos vagyok. De ne keverjük össze a hibát a bűnnel. Az egyikért a választók mondanak ítéletet. A másikért a bíróság. És nagyon remélem, hogy ezt a különbséget Magyarországon újra mindenki meg fogja érteni.

Lengyel János