A vidéki nőkről emlékezünk világszerte október 15-én – hála az ENSZ-közgyűlésének. Na, de ki is a „vidéki” 2024 Magyarországán? A szerkesztőségünk tegnap erről diskurált, és hamar ráébredtünk, hogy a téma igenis érzékeny, komplex és meglehetősen rosszul keretezett manapság. Mazsolázz ebből a sokszínű kaleidoszkópból!

Hogy néz ki egy vidéki rokon?

– tette fel a kérdést nagyon helyesen a főszerkesztőnk, Gombás Gabriella a témára reagálva. Mitől vidék a vidék 2024-ben? Más ma, aki faluban él, mint aki a fővárosban? És mi, Veszprém környékbeliek hova helyezzük magunkat? A vidék egy természetközeli hely, ahova kikapcsolódni járunk? Vagy Budapestről kitekintve minden vidék? Vidéki egy világlátott szerkesztőség, akik vidéken dolgoznak? És egyáltalán a vidéki most jó, vagy rossz?

Az utóbbi évek politikai diskurzusát figyelve hamar asszociálhatunk erre vagy arra. Mindenki úgy csavarja a „vidéki” jelzőt, ahogy az a legkedvezőbb neki. Mégis mi, akik vidéken dolgozunk, kevésbé tudjuk ennyire sarkosan leírni, hogy mit is jelent ma ez a szó. A témán gondolkozva és a témában olvasva hamar ráébredtem, hogy a vidék-város együttállásról szóló párbeszéd rég leragadt az évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtti jelenségeknél és a mai napig ezekből táplálkozik – ezért sem több gyakran puszta sztereotípiánál ma már.

Egy vidéki Kőbányáról?! – Dallos Zsuzsa tollából

Nem szoktam életem eseményeit nyilvánosan megosztani, először teszek kivételt annak érzékeltetésére, hogy a „vidékiség” fogalma mennyire bonyolult. Anno Pécsett egyetemista koromban irodalmi estet rendeztünk, amelynek Czine Mihály irodalomtörténész és Csurka István író volt a vendége. Néhány pohár bor után kedvenc témájuk, a népi kultúra eltűnése került elő. Sajnálkoztak, hogy az ifjabb generáció nem ismeri a népdalok jó részét. Meglepődtek, amikor minden általuk elkezdett dalt folytattam, sőt újabbakkal hozakodtam elő. Megjegyezték, hogy igen, azért a vidék még tartja magát. Válaszom teljesen meglepte őket: kőbányai munkások a nagyszüleim, a hírhedt X. kerületből származom.

Negyven évvel később fotós kollégámmal interjúra mentünk Polcz Alaine-hez, a hazai hospice-mozgalom megteremtőjéhez, az egyik izgalmas magyar íróhoz advent előtt néhány nappal. Fagyöngyágakból kötött csokorral akartuk megörvendeztetni. Meghatódott. A gesztusból azt gondolta, biztosan vidékről jöttünk, ott melegszívűbbek az emberek. Ki kellett ábrándítanom, kőbányaiságom, emeletes bérházi gyerekkorom vele is megosztottam.

A sztereotípiák ellen ezért hangsúlyozom, hogy magyarul egészen mást jelent a vidéken élő nők nemzetközi napja, mint a vidéki nők nemzetközi napja. Hat évtizeddel ezelőtt, gyermekkoromban első ránézésre majdnem 100 százalékos biztonsággal megmondtuk, ki él vidéken, ki a fővárosban. A vidéken élők ruhája, viselkedése elütött a hangos pestiekétől, visszafogottaknak, bizonytalannak látszottak. Ma ez, főként a divat általánossá válása miatt, nem szembetűnő.

„Nem engedhetem meg magamnak a vidéket”

Én lélekben mindig egy kis vidéki lány maradok. Nem véletlen, hogy sosem tudtam igazán elszakadni a 200 fős kis falumtól. Minden hónapban hazamegyek egy hétvégére, hogy újra a friss levegőt szívjam, hogy újra bejárjam azt az útvonalat a szőlőknél, amit a kutyámmal már ezerszer bejártunk, és hogy szüleim otthonában újra gyereknek érezhessem magam. Számomra mindig nagyon fontos lesz a természet közelsége és a Nivegy-völgy elképesztő bája. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy kis faluban teljesen más az élet, mi sem igazán tartjuk már a szokásokat, hagyományokat és nem csipkeverésből élünk, de az biztos, hogy a mai napig egy összetartó közösség vagyunk – mesélt Tihanyi Kata a csicsói élményeiről.

A legtöbb fiatal a családalapításra vissza szeretne költözni szülőotthonába vagy egy kisebb településre, azonban sokan „nem engedhetik meg maguknak” ezt. „A legnagyobb kihívás egyértelműen az, hogy nincs munka. Nagyon kevesen vannak olyan szerencsések, hogy otthonról tudnak dolgozni vagy a környéken van a munkahelyük. Ma már egyre kevesebben élnek mezőgazdaságból és sokan nagyobb városokba költöznek, munka után kutatva” – világít rá Kata a problémára.

Vidéki megszeppentség

Mint sok kortársam, én is Budapesten töltöm az egyetemi éveimet. Várpalota és Balatonalmádi után éreztem azt, amiről talán sokan azt gondolják, hogy már nem létezik – a „vidéki megszeppentséget”. Mintha túl bő lett volna rám a város, kevésnek éreztem magamat hozzá, hiába voltam belé teljes szívből szerelmes.

Meg kellett tanulnom, hogy ne érintsen olyan intenzíven az a sok arc, ruha és hangulat, ami a fővárosi tömegek révén ér nap mint nap. Egy idő után ez a névtelenség felszabadítóvá vált. Megszoktam a ritmust és a tempót. Beleszoktam és beleszerettem az állandó nyüzsgésbe és pörgésbe. Azonban azt is beláttam, hogy ez nem az az otthon, amit egy életre választanék.

De mégis fájdalmas néha hazamenni, és látni, hogy még a fejlettebb magyar régiók, mint Veszprém környéke is, milyen alapvető hiányosságokkal rendelkezik, amik nagyban megnehezítik egy fiatal életkezdő letelepedését. A nehéz gazdasági helyzeten túl olyan dolgokra gondolok, mint például az akadálymentesített tömegközlekedés vagy a szórakozási és kulturális programok. Hiányzik, hogy nem jutok haza Veszprémből Palotára 21:52 után busszal, csak negyed ötkor. Ez talán apróságnak tűnik, mégis alapvetően határozza meg egy település és környezetének élhetőségi faktorát. A lakás- és munkakeresés problematikájáról már nem is beszélve.

Te hogyan viszonyulsz az otthonodhoz?

Még ma is komoly problémákat jelent a vidék elnéptelenedése nemzetközi szinten. Fontos lenne, hogy ez ellen Magyarországon is lépéseket tegyünk! Reflektáljunk a lokációnkból származó problémákra és keressünk rájuk megoldásokat! Bízunk benne, hogy az ENSZ vidéki nők nemzetközi napja segíthet ennek a diskurzusnak a politikamentesebb, egyénközpontúbb szemszögeit is megvilágítania. Hiszen láthatjuk, ahány élet, annyi viszony a vidékkel – és annyi definíció is rá! Mi a te történeted, neked segíthetne valami?

Képek forrása: Unsplash