Hogy mik vannak!
Kocogunk egy kis kaptatón a bolt felé, jön egy dagi velünk szemben, és megszólal:
– Öreg ez a kutya?
Ez meg milyen kérdés? Közel sem pihegek annyira, mint ez a fazon.
– Háááát – tétováznak a válasszal a pórázom másik végén.
A dagi meg folytatja:
– Ez egy szálkás tacskó – szögezi le a nagyokos hájpacni.
– Az.
– És öreg.
– Annyira nem…
– Van párja? – hangzik a pofátlan kérdés.
Erre már egy picikét morognom kellett.
– Hát az nincs.
– És nem kellene neki?
– De. Csak…
– És magának? Magának van párja?
– Ööööö… mármint nekem?
– Eszerint van. És öreg az is?
– Hogy mi?
– Biztosan rigolyás is. Meg kell tőle szabadulni.
Állunk a póráz két végénél, döbbenten. A dagi bájosan mosolyog. Én lapítok. Azután megszólal a póráz másik vége:
– Hülye.
– Miért, tán nincs igazam?
Na, most van vége, gondolom, és veszett csaholásba kezdek, vicsorgok is, csattogtatom a fogaim, hátborzongató látványt nyújtok. Mire a pocakos végigmér:
– Nicsak! – nyögi ki, aztán felvonszolja magát a Jeruzsálemhegy felé.
