Kora hajnal, két óra is elmúlt, aludni kéne már, de a szemközti épület nyitott ablakán keresztül hangos ordibálás hallatszik kifelé. Milyen az ordibálás, ha nem hangos, vagy csendben is lehet ordítani?
Az enyém is nyitva maradt, becsukom, és várok, magam sem tudom, mire. Felütöm a laptopot, átfutom a híreket, azaz csak a címeket, tudom, nem segít, könyvet kellene most olvasni, valami jót, annyi mindent nem olvastam még el. Idő lenne rá. Mindenre.
Boldog nyuszit, kellemes húsvéti ünnepeket, szép feltámadást, küldd tovább! Túlcsordult virtuális postaládák. Tucatszám érkeznek, személytelenül. Szeretem a húsvétot, meg a karácsonyt is, a gyerekkorom miatt, visszarepít, csak most már nem olyan, semmi sem olyan. Hiába próbálkozik az ember, nem tud dolgokat pótolni, erőltetetté válik egy kicsit.
Ezért bocs’, de nem tudok ünnepelni. Most nem. Tulajdonképpen semmilyen más ünnepet nem szeretek, a saját születésnapomat sem. De, ugye szeretjük a külsőségeket, a játsszuk el a minthát, miközben mégsem.
Az összevissza morfondírozgatás közepette eldöntöm magamban, hogy holnap, azaz ma, nagyszombaton, szakítva a korábbi hagyományokkal, nem sütök semmit. A gyerekek nincsenek itthon, nem mintha olyan nagyon édesszájúak lennének, inkább én, de lemondóak leszünk, és megelégszünk mondjuk egy gyümölcssalátával. Majd megkérdezem egy közeli hozzátartozómat, mert szeretjük a demokratikus eljárásokat is megjátszani. A sonka közben ázik, azt fogok főzni, meg tojást. Felmentő, vagy enyhítő körülményként, sütik helyett.
Szóval, nehéz ez az ünneplősdi, most valahogy nem megy. Csak gondolkodom, keresem a válaszokat, mi miért és hovatovább. Fel nem fogható, mi történik körülöttünk. Minden olyan adott volt eddig, olyan természetes, olyan egyértelmű, hogy van, hogy lesz. De nem lesz. Mostantól más lesz és másként lesz. Vetted? Üzenet érkezett. Mindannyiunknak!
Papp Klára
