Hogy jól megy sorom, az talán túlzás, de panaszra nincs okom. Átalszom a reggeli felkelést, néha a délutánt is. Időnként viszont rám tör valami csillapíthatatlan ügybuzgalom, főleg amikor rádöbbenek, hogy mindent egyedül kell csinálnom, kizárólag magamra hagyatkozhatok. Ide mester, de más emberfia sem be nem teheti a lábát. Hogyisne, karantén idején! Még majd behurcolja a járványt!
Ahogy a kertek felől szétnézek a szomszédoknál, ők is valami hasonlófélét érezhetnek: virágzik a csináld magad mozgalom.
Van aki egész barikádot emelt már használt plexiből, kidobott ablakkeretből meg mindenféle más, szemétdombon talált anyagból. Talán, hogy útját állja a vírusnak, vagy, hogy unalmában elüsse valamivel az időt, esetleg alkotókedvből. Installáció a javából! Tipikus magyar buhera. Újrahasznosításban nagyon kreatívak vagyunk. Sehol másutt a világon nem láttam még például vasoszlopokra húzott üdítős üvegeket, vagy télire becsomagolt szobrokat. Utóbbiak nem köthetők a karanténhoz, de jól kifejezik a néplelket.
Ha másfelé tekintgetek itt nálunk a kertek alatt, akkor meg azt fájlalhatom, hogy dühödten nekiestek fáknak, bokroknak. Kiszedtek minden élőlényt a földből. A fene tudja miért, talán, hogy „rend” legyen, vagy hogy hasonlóvá tegyék a kertjüket a végítélethez.
Nem tudom, mindenesetre annyi elképesztő változást hoz az életünkbe ez a bezártság, amit még leírni is nehezen tudunk. Nem csoda, hogy furcsa dolgokat művelünk. Amikor már feltakarítottunk mindent, rendet tettünk az utolsó szekrényfiókban is, kiforraltunk legalább kétszer minden ruhadarabot, akkor unalmunkban hozzálátunk valami buherához. Magamat is azon kapom, hogy olyasmiket csinálok, amit máskor eszembe nem jutott volna. Például kökényt szedek lekvárnak. Egészségügyi sétáink alkalmával láttuk meg a kökénybokrokat a csipkebokrok között. Egyik jobban szúr, mint a másik. A csipkebogyóval már volt rossz tapasztalatom. Halálos szedni, még halálosabb kibelezni, passzírozni, pláne, ha nincs az embernek passzírozója. A C-vitamin tartalma miatt kattantam rá, de egy idő után úgy gondoltam, jó lesz nekem is kapszulában megvenni, ahogy mindenki másnak.
A csipkebogyó után futottam rá a kökényre. Azt olvastam róla, hogy többek között immunrendszer fokozó anyagokat tartalmaz. Nem lehetett otthagyni. Egyébként is egyre ritkábban látni kint a természetben termő kökényt. Arról most ne beszéljünk, mire egy zacskónyit leszedtem belőle, kisezer apró seb borította be a kézfejem, gumikesztyűn keresztül. Három gumikesztyűt elszaggattam, még jó, hogy volt a zsebemben tartalék. De ami ezután jött! Feltettem főni a zsákmányt, és miután felforraltam, elkezdtem kipasszírozni a tésztaszűrőn. Na, ezt nem kellett volna, Se fakanállal, se villával nem voltam képes átpréselni a kökény húsát a lyukakon. A bogyó nem akart levállni a magjáról. Fogtam és elkezdtem a kezemmel átnyomkodni a szűrőn a masszát. A magokat egyenként szemezgettem. Hu-uh, de hiába, mert híg maradt a lekvár alapja. Szórtam a dzsemfixet a löttybe, attól sem lett igazán dzsemes állagú. Legfeljebb erdei gyümölcsszósz alapnak való. Annak viszont kiváló.
Nahát, ilyen a karanténpszichózis falun. Magyar buherával tarkított. Most jön a nagy alakítási lehetőség, a karácsonyfadíszítés és a díszkivilágítás. Mindez jól mutatja, mire vagyunk képesek. Mindnyájan tudunk valamit jól vagy rosszul, és azt senki más nem képes utánunk csinálni, de nem ám!
