Szürke reggel, szürke emberek. Alig múlt hat, hát mi dobna fel? A buszon tömeg, egymás hátsójába lógunk, mindent el tudnék mondani a környezetemről: borotvahab, kölni, spray, vagy annak hiánya, a reggeli szalonnás rántotta illata – még jó, hogy nem pálpusztai.
Próbálunk kapaszkodni, de a sofőrnek is keserű lehet a reggel, az egyenesekben vánszorog, a kanyarban meg kihúzatja. A motor bőg, a kipufogógáz meg mintha direkt a benti levegőt dúsítaná. A tömeg elesni nem enged, a szélén állókat viszont rendesen felpasszírozzuk az ablakra. A mamika mellettem nem ér el semmit, hát kapaszkodik, akibe tud. Nem mindenhol állunk meg, a sofőr szerint aki fut, az sportol, aki integet, az búcsúzkodik, csak aki a megállóban áll, az az utas. A tűzoltók épülete előtti az egyetlen biztos kivétel. Az ott ácsorgó pirospozsgás, mindig mosolygós, megtermett idős ember – talán maga is sofőr lehetett, mert minden buszvezető ismeri – sosem száll fel. Megállunk, az ajtó kicsapódik, ő meg boldogan kiabál be: mindjárt péntek! Eleinte senki nem értette, nem akarta érteni. Mire ez a vidámság, mi az, hogy mindjárt péntek, és egyáltalán ki, mikor, kivel, miért… és morogva vettük tudomásul, hogy az ajtó zárul, a busz indul, és nem történik semmi.
Mindjárt péntek. Egy idő után néhányan azért elmosolyodtunk, igen, a péntek az jó, jön a hétvége, titokban kirándulás, kertészkedés, család, vagy csak úgy belefeküdni az öreg kanapé kitaposott mélyedésébe, magunkra húzni a majdnem mállásnak indult rojtos takarót, és csak nézni ki a fejünkből, vagy hallgatni tévés makogásokat, a magyartanárok szégyeneit, a hadaró, hangsúlytalan, vagy az újabb őrület, a minden szó után hagyjunk szünetet stílusú mellébeszélést.
Aztán jöttek a péntekek is, emberünk bekiabált, péntek van! Megszoktuk, megkedveltük. Ő lett a hetes busz Péntekje. Olyan életöröm áradt belőle, amiből apránként rám is, a törzsutasokra is valami átragadt, láthatóan engedett egy kicsit a reggeli feszültség. Megvolt a maga ritmusa, rituáléja. Vészfék, kapaszkodás, ajtó ki, hang be, ajtó be, teljes gáz, mosoly.
És ma megint péntek van, a busz megint megáll, kicsapódik az ajtó, de csak a néma reggeli ködös csend vibrál. Valaki látta a kórházban, elkapta ezt a nyavalyát, később lélegeztetőre került. Nem élte túl. Pedig most, ezen a fáradt, fázós, álmos reggelen olyan szívesen lekiabáltam volna neki:
Hé, öreg, péntek van!
Bucsy Balázs
