Összetűznek tüntetők az ellentáborral, migránsok a rendőrökkel, szomszéd a szomszéddal, a közösségi oldalakon lepatkányozzák, egymást az „ismerősök”, fociszurkolók nekirontanak egymásnak, a stadionnak, járműveknek, tévéháznak, járókelőknek, államférfiak osztják ki egymást parlamentben, médiában, kampányban, hétköznapokban. Már a higgadtabb hétköznapi emberben is felébred a védekezési ösztön.
Düh és erőszak. Egyszer csak elkezdődik. Civilizált társadalmakban vajon mi váltja ki és mi táplálja? Fogalmunk sincs, és nem is lesz. Mi a közvetlen kiváltó oka az erőszak elemi tombolásának, mely aprócska szikra ébreszti fel és robbantja ki a tegnap még békés emberekből a mindent elsöprő indulatot?
Az erőszak valahol elkezdődik, zajlik, dagadozik, terjed, és ha eszkalálódik, minden bizonnyal hatósági erőszakkal ér véget. Aztán fellángol a vita, vajon a kiváltó okokat kell-e felkutatni, az erőszakot elkövetőkre irányítani a figyelmet s társadalmi magyarázatot keresni, megkerülni a felelősség problematikáját? Vagy talán azt érdemes kifürkészni, milyenek az összefüggések áldozat és tettes, a segítő és a be nem avatkozó, tétlenkedő „nézők” között. A tétován szemlélődők, az aggodalmaskodó okoskodók, a hangosan politizálók, a munkájukat végző tudósítók, rendfenntartók, polgárok, hétharmadok, ellenzékiek, hatalmi struktúrák, lobbicsoportok, sajtóbirodalmak, újgazdagok és hajléktalanok, nyertesek és vesztesek kapcsolatrendszere kusza, összetett és kifürkészhetetlen.
Jó lenne odafigyelni, mert egyszer-kétszer már elkXrtuk.
Csányi Vilmos etológus szerint agresszióról akkor beszélünk, ha azonos fajú egyedek erőszakkal igyekeznek egymást valamilyen erőforrás közeléből eltávolítani, vagy ennek megszerzésében, illetve elfogyasztásában megakadályozni. Meglepően hangozhat, de a demokrácia a biológiai agresszió szabályozásának magas rendű kulturális intézménye. Amíg nem kerül homokszem a gépezetbe.
Erőszakba torkollt a franciaországi oltásellenes tüntetés. Fotó: Reuters
