Máskor ilyenkor, nőnap táján, a tavaszi divatszínekkel foglalkoztunk, meg a cipőkkel, hogy milyent vegyünk. Ástuk a kertet, szórtuk a magot. Most meg jódtabletta után szaladgálunk, és bénultan figyeljük a híreket.
Én már nem is bírom nézni a menekülő emberek fotóit. Az anyát a lelőtt két kisgyerekével. A kisfiút, aki egy nejlonszatyorral és a kezén egy telefonszámmal sírva vánszorog át a határon. Teljesen egyedül. De ha megszakad a szívem az áldozatokért, a menekültekért, akkor is látom őket és segíteni kell nekik.
„Az ukránok nem csak önmagukért harcolnak, hanem mindannyiunk szabadságáért” – idézi Pályi András az ÉS-ben Adam Michniket, aki azt írta a Gazeta Wyborczában, hogy mindannyian ukránok vagyunk. „Putyin bandita harcmodora azt a mintát követi, amit Hitler és Sztálin alakított ki. Attól sem tart, hogy a XX. század leggyalázatosabb diktátorainak retorikáját használja, sőt láthatóan kedvét leli benne. Véget ért az a korszak, amelyben 1989 óta élünk. Egyelőre fel sem fogjuk, ennek milyen következményei lesznek. Lehet, hogy a következő világháború előszobájában vagyunk?” Utóbbiban ne legyen igaza Michniknek. De az már most látszik, hogy valóban véget ért a korszak, amiben a Szovjetunió széthullása, a rendszerváltás óta éltünk.
Soha nem volt a kedvenc ünnepem a nőnap, de most pláne úgy érzem, nincs mit ünnepelni. Nem a nőnapot, de semmit. Nem a nők miatt és nem is a társadalmi szerepünk miatt, hanem a helyzet miatt. Megyünk visszafelé az időben, a Fidesz szlogenjével szemben, ami az ukrajnai háború fényében pláne hamis. Pillanatnyilag hátrafelé megyünk, nem előre. Csak meg kell érezni az emberek lelkiállapotát és figyelemmel kísérni a forint árfolyamának mélyrepülését. Önmegvalósítás helyett az anyáknak újra előtérbe kell helyezni a klasszikus családösszetartó, családmegtartó képességeiket. Beszerezni, raktározni az alapvető dolgokat a „ki tudja mi jöhet még időkre”, könyörögni a férfiaknak, mentsék át a család pénztartalékait valami időtállóba. Aztán vagy meghallgatnak bennünket, vagy nem.
Inkább az utóbbi az esélyes, nem csak családi, de történelmi méretekben és távlatokban is. Ki figyel oda ránk? Pedig meggyőződésem, hogy kevesebb háború lenne női irányítás mellett. De mint a statisztika mutatja, nemhogy országokat, de cégeket sem igazán bíznak ránk. Most hallottam a nőnap előestéjén az atv híradójában: a magyar TOP 50 cégnek mindössze a nyolc százalékát irányítják nők. Persze ez oda-vissza jelez valamit. Empatikusabbak vagyunk a férfiaknál az biztos, de a világ ezek szerint nem empátiára, hanem sikerre, a másik legyőzésére, megalázásra, lennullázására vágyik mindenáron. Legfeljebb a harcos amazonoknak kedvez ez a kor.
Fotó: femina
