Túl sokat lapozgatom a régi fényképalbumokat mostanában elhunyt szeretteink egykori arca után kutatva. Visszateszem a fiókba, és máris vehetem elő. Sok a halálhír, rokonok, ismerősök, „félismerősök”. Eljött az idő, amikor nemzedékem udvariasan tessékeli egymást a sírgödör felé – hogy Márait idézzem. Egyre sűrűbben van halottak napja.
Temetők helyett fényképalbumokban sétálok, nem csak mindenszentek és halottak napja táján. Mindennap eszembe jutnak, hiányoznak, mert hozzájuk még személyes közöm volt. Tudtam, hogy valahol él valaki, akivel még megbeszélhetek ezt-azt, akivel vannak közös emlékeink, akivel megoszthatok egy fotót, egy szöveget az internetes közösségi oldalon. Szaporodnak a már soha többé fel nem hívható nevek, számok a telefonomban. Nem törlöm ki őket. Titkos számok.
Lassan úgy kezdem látni az egykori nagy családot, rokonságot, mint emléket. Ijesztő, mert azt jelenti, hogy immár én vagyok a szűkebb család élő tagjai között a legidősebb.
Bármennyire is kapálózom ellene, öregszem, gyorsabban fáradok én is. Ebéd után aludnom kell. Lassabban járok, a kapaszkodókon érzem, hogy elfogy a lélegzet. De a tükör előtt még kihúzom magam. Bár az is igaz, hogy soha nem szerettem tükörbe nézni, most meg már pláne kerülöm.
Untig elég az ismerősök tekintetében fürdeni. Nézzük egymást döbbenten, hogy „de megöregedett”, megőszült, összetöpörödött, megráncosodott, a tekintete megváltozott, a szeme alig látszik. Hetven körül hirtelen megváltozik a lényünk.
Eltűnünk lassan. Magától a haláltól nem félek, a szenvedéstől, betegségtől igen. Nem szeretnék teher lenni, de szeretnék még segíteni, ahol szükség van rám. Ilyenkor, ősszel, halottak napja táján még sűrűbben forgatom a fejemben, keresem a könyvekben is a halállal kapcsolatos gondolatokat.
Márai mondja a teljes Naplójában, 64 évesen: „Van valami megbékítő abban, hogy meg kell halni. Nem sürgős, nem iszonyatos. Csak – feltétlenül – érthetetlen.”
Minden élet és minden emberi kapcsolat egy befejezetlen szimfónia.
