Nagyjából minden jel arra mutat, hogy sürgősen le kell számolni azzal az életfelfogással, hogy az ember úgy csináljon dolgokat, mintha nem lenne holnap. (Még mielőtt arra ébrednénk, hogy tényleg nincs.) A tudósok jó ideje kongatják a vészharangokat, a fenntarthatóság szól.
Pedig rég nem csak valami elvont fogalom, amit jó odabiggyeszteni minden második mondatba. Hozzáteszem: engem is sokkal jobban foglalkoztat a fenntarthatóság, mióta az a tétje a dolognak, milyen bolygót hagyok a gyerekemre. Na, de nem tudományos értekezésről lesz szó, „csak” beszámoló egy közösségi ruhavásárról.
A cuccok kinövik a szekrényt
„Ha újrakezdhetném, lenne tíz ruhám, és azokról legalább tudnám is, mik” – kapok el egy beszélgetésfoszlányt az első, veszprémi Gardrób ruhavásáron az Agórában. Tulajdonképpen ez a ránézésre húszas évei közepén járó lány össze is foglalta sokunk tapasztalását. A „fast fashion”, a gyors divat, az állandó fogyasztásra ösztönzés világában könnyű (volt) beleesni a „majd belefogyok/belehízok” az „á, ez most akciós, egynek jó lesz”, „ez már nem divatos, kellene valami új” csapdájába, hogy az ember azon kapja magát, a cuccai rég túlnőttek a gardróbján.
A nagy kipakolás
Éppen ezért jött kapóra nekem is a fenntarthatóság jegyében szervezett ruhavásár. Bár az utóbbi időben jóval tudatosabb vásárló vagyok, az évek során nekem is rengeteg ruhám halmozódott fel, és arra már rájöttem, hogy ha valami egy-két évig nem volt rajtam, az már nem is lesz. Szóval, kíméletlenül nekiálltam a gardróbszekrényem kipakolásának. S bár nem vagyok az a piacozós típus, elég hamar eldöntöttem, adok egy esélyt a dolognak. A fő érv az volt, hogy inkább szánok rá egy szombat délelőttöt, kipakolom a kis standomat és „vásározok”, minthogy lefotózgassam egyesével, (vagy jól sikerül a kép/szín/fazon megjelenítése vagy nem), kérésre méregessem keresztbe-kasul az adott ruhadarabot, válaszoljak húsz üzenetre, majd „ne adjak el semmit, viszont elment vele két órám” a közösségi média online piacterén.
A standnál
Szóval: december első szombatja, a szervezők szerint alig két nap alatt elkelt az összes rendelkezésre álló asztal és ruhafogas (a kettőért együtt egyébként 6500 forint bérleti díjat kellett fizetni). A kínálat feltűnően jó, az eladótársaim többségénél pontosan ugyanaz volt a forgatókönyv, mint nálam: szimplán nincs idejük a család, munka, gyerek mellett, hogy órákat töltsenek el a már nem használt ruháik eladásával. Sok volt a valóban márkás, jó állapotú ruha, amelyek nem élték túl a „szülés után visszafogyok” forgatókönyvet, vagy szimplán csak megunta a tulajdonosa, de olyan is volt, akit a japán Marie Kondo, más néven Konmari világszerte ismert rendrakós könyvével, módszerével való találkozás inspirált a szekrényürítésre.
– Konmari mellett igazából egy színtanácsadás vett rá, hogy átnézzem a ruhatáramat – mesélte a mellettem áruló hölgy, aki elmondta: nagyon hasznos és megdöbbentő is volt számára, hogy a korábban általa preferált színekkel ellentétben mennyire más az, ami igazán jól áll neki. Szóval a régi ruhatárnak menni kellett.
Kincsekre lehet bukkanni
A valóban olcsó (egy-két-háromezres) árak mellett egyébként a rögtönzött közvélemény-kutatásom szerint másnak is fontos volt a fenntarthatóság. Húszas évei elején járó lány kifejezetten kiemelte ezt, továbbá többen mondták azt is, hogy csakúgy, mint a turkálókban, itt is kincsekre lehet bukkanni. Valóban, túl a fast fashion cégek egyen-divatján, itt sokkal több egyedi darabbal lehetett találkozni. Aki eljött, az többségében tömött szatyrokkal távozott, többen érkeztek családtagokkal, barátnőkkel, szóval jópofa, kedélyes, alkudozós, beszélgetős, kincsvadászós délelőtt volt.
A már említett asztalszomszédom velem ellentétben nem kezdő vásározó, Budapesten is vett már részt ilyen közösségi ruhavásáron, igaz, ott jóval-jóval nagyobb sikerrel és hatékonysággal, de a szervezők beszámolója alapján Győrben is nagyon népszerű volt a kezdeményezés. És itt el is érkeztünk az esemény legnagyobb konklúziójához.
Jó ötlet és jó irány – miért kevés a vásárló?
Vitathatatlanul jó, az eladni kívánt termékek minősége és ára is abszolút kedvező volt a visszajelzések alapján, alkudni is simán lehetett, hisz mindenki úgy volt vele: az a lényeg, hogy kevesebb cuccot kelljen a nap végén visszacipelni a kocsiba. De mégis, nagyon kevés volt a vásárló.
Nekem szerencsém volt, a standbérleti díjat is beleszámítva legalább néhány ezer forint plusszal zártam az eseményt, de nem mindenki járt így. Az, hogy a hó eleji időzítés, a nem elegendő hirdetés vagy az első rendezvénynek „járó” bizalmatlanság okozta a vásárlók érdektelenségét, az már nem derül ki. Egy viszont biztos: a mai világban egyre fontosabb a fenntarthatóság az öltözködésben is. Persze, ehhez az is kell, hogy olyan anyagból készült ruhaneműket vásároljunk, ami két mosásnál többet is kibír. És annak ellenére, hogy összességében az én ruháim többsége is a baráti segítséggel egy csajos munkahelyi közösségben keres új gazdát, hiszek abban, hogy ez egy jó ötlet és jó irány.
Fotók: a szerző
Kiss Nikolett
