Lichter Péter filmrendező, filmesztéta hatalmas feladatra vállalkozott, amikor megírta Az amerikai film rövid története című könyvét.
Valószínűleg minden filmbolond az álmából felverve is tudna idézni a Casablanca, A keresztapa, a Szárnyas fejvadász vagy a Ponyvaregény jeleneteiből. Habár legtöbbünk számára az amerikai filmkultúra jelenti az elsődleges kikapcsolódást (vagy az inspirációt), mégis az a helyzet, hogy Hollywood fordulatokban gazdag története még az elkötelezett cinefilek számára is ismeretlen. Az amerikai film rövid története arra vállalkozik, hogy vázlatos, de átfogó képet adjon az amerikai film közel százharminc éves történetéről, annak legjelentősebb klasszikusain keresztül bemutatva izgalmas árnyalatait. A stúdiórendszer „aranykorától” elvezet egészen az olyan jelenségekig, mint a nagy ívű változásokkal járó hollywoodi reneszánsz, vagy a kilencvenes években berobbanó független filmes hullám, aminek leghíresebb alakja Quentin Tarantino.
Részlet a kötetből: Mátrix
Az utóbbi időben terjedt el az a nézet, hogy 1999 volt az elmúlt fél évszázad legerősebb filmes éveinek egyike. Cikkek és visszaemlékezések sora született erről az évről. Az ilyen korszakokat összehasonlító polémiák persze erősen vitathatók, hiszen 1939-ről (Óz a csodák csodája, Hatosfogat, Ninocska, Elfújta a szél), vagy 1967-ről (Diploma előtt, Bonnie és Clyde, Cool Hand Luke, Piszkos tizenkettő) is bátran kijelenthető, hogy az „amerikai filmtörténet legjobb éve”. Tény, hogy a huszadik század utolsó évében kimondottan sok határfeszegető és újító spiritusszal megáldott filmet mutattak be, amik között feltűnő mennyiségben voltak a debütáló munkák. Spike Jonze (A John Malkovich-menet), Sam Mendes (Amerikai szépség) és Sofia Coppola (Öngyilkos szüzek) is ekkor indult el a pályán. Egy csomó másik fiatal rendező (pl. David Fincher: Harcosok klubja, Paul Thomas Anderson: Magnólia, M. Night Shyamalan: Hatodik érzék, Alexander Payne: Gimiboszi, David O. Russel: Sivatagi cápák) is fontos filmmel jelentkezett ebben az évben.
1999 tehát sok szempontból vízválasztó volt az amerikai popkultúra történetében. Még éppen nem kezdődött el a globális válságokat hozó következő évszázad, de már érezhető volt a levegőben valamiféle frusztráció és szorongás, ami egyrészt az X-generáció kiábrándultságából, másrészt a közelgő Y2K-problémából táplálkozott. A túlnyomórészt a hatvanas-hetvenes években született nemzedék, az X-generáció egzisztenciális szorongásai (a karrierközpontú sikerkultúra kiüresedése, az identitás megkérdőjelezése stb.) jelentek meg az olyan alkotásokban, mint a Harcosok klubja, A John Malkovich-menet vagy a Hivatali patkányok. Eközben pedig az életünkre egyre nagyobb hatással bíró számítástechnika és az internetes hálózati kultúra is hangsúlyosabban volt jelen a mainstream filmekben, ami elsősorban egy újkeletű technofóbia formájában manifesztálódott (Truman Show, 13. emelet). A jövő tehát egyáltalán nem tűnt olyan fényesnek és simára csiszoltnak, mint ahogy azt az 1999-ben az utolsó filmjével (Tágra zárt szemek) jelentkező Stanley Kubrick harminc évvel korábban elképzelte. Ezek a szorongások végső soron egy igen eredeti amalgámmá forrtak össze a Mátrixban.
Lana és Lilly (korábban Larry és Andy) Wachowski kultikus sikerű filmje, a Mátrix szinte tökéletesen meg tudta ragadni az ezredforduló légkörét, annak minden szorongásával és reményével. A film nem várt sikere egyrészt ebből, másrészt a kulturális környezet átalakulásából táplálkozott. A neves filmteoretikus, Henry Jenkins például a Mátrixot a médiakonvergencia és az erre reagáló kulturális mező jellegzetes termékének tekinti. A kilencvenes évek végén a neten burjánzó rajongói közösségek, filmelemző fórumok és chatszobák megelőlegezték a 2000-es évek második felében berobbanó közösségi oldalak (pl. Facebook) felhasználói aktivitásra épülő logikáját. Ám még egyáltalán nem voltak széles körben elterjedtek, vagyis elsősorban szubkultúrák melegágya volt. A Mátrixot mintha direkt erre a virtuális világra találták volna ki. Nemcsak a témája (szimulált valóság), a hősei (szuperhőssé váló hackerek) és a megvalósítása (innovatív technológiával létrehozott lenyűgöző látványvilág) passzolt a netes szubkultúrákhoz, hanem a rendezőpáros egy transzmediális hálózatként építette fel a Mátrix világát. Ahogy ezt később egy író megjegyezte: a forgatókönyvírók régen történeteket adtak el a stúdióknak, ma már komplett világokat kell kitalálniuk. A Mátrix az internetes rejtvényfejtő közösségek igazi totemoszlopává vált. A film narratív szövetébe rejtett utalások, áthallások (pl. Jean Baudrillard posztmodern filozófiai munkája) és egyéb kulcsok serkentették a rajongói aktivitást. Ezt csak tovább tetézte, hogy a film bemutatása után négy évvel elkészült a két folytatás, illetve egy animációs film (Animátrix) és több videójáték is tovább építette a Mátrix-univerzumot.
A szerzőről
Lichter Péter filmrendező, filmesztéta, a PTE BTK Filmtudományi Tanszékének adjunktusa, a Prizma folyóirat szerkesztője. Ez a kilencedik filmtörténeti ismeretterjesztő kötete.
Korábbi kötetei: A láthatatlan birodalom (2016), Utazás a lehetetlenbe (2018), 52 kultfilm (2018), Kalandos filmtörténet (2019, Kránicz Bencével közösen), Steven Spielberg filmjei (2020), 52 hátborzongató film (2021), A hollywoodi alakváltó – Steven Soderbergh féktelen filmművészete (2022).
Az amerikai film rövid története a Prae Kiadó gondozásában jelent meg, és ezen a linken rendelhető meg.
A vezető képen Lichter Péter. Fotó: Pavel Bogolepov/Népszava
