A napokban véget ért a Művészetek Háza által tizenötödik alkalommal meghirdetett Csendnapok eseménysorozata. A Teguláriumban tartott utolsó beszélgetés vendége dr. Herth Viktória művészettörténész volt, a Csendnapok szervezője, aki elköszönni érkezett. Hamarosan nyugdíjba vonul, így az idei sorozattal lezárult az a korszak, amelyet az ő személyisége, szakmaisága fémjelzett.

– A Csendnapok hagyományát vidéken Veszprém teremtette meg – válaszolta beszélgetőtársa, Szelle Dávid színművész kérdésére, aki a kezdetekről faggatta. – A kétezres évek elején Poller Imre, az ITTMOST Egyesület elnöke a megyei könyvtárat kereste meg az ötlettel, ahol akkor művelődésszervezőként dolgoztam. Évekkel később, amikor a Művészetek Háza munkatársa lettem, Imre utánam jött és ez az intézmény karolta fel a kezdeményezést.

– Az első években még vele közösen szerveztük a programokat, aztán valahogyan itt ragadt, rám ragadt a dolog és idővel kialakult a mi saját „művészetek házás” profilunk. Azt igyekeztem megmutatni, hogy a különböző művészeti ágakban hogyan fogalmazódik meg a csend, és azt is, mennyire fontos a belső csendünk, a harmónia. Ez soha nem volt aktuálisabb, mint napjainkban, amikor sokkal gyorsabban kell pörögnünk annál, mint amire alkalmasak vagyunk. A tizenöt év alatt több mint 130 Csendnapok rendezvényt tartottunk.

Viki színes történetei, humora és sugárzó életbölcsessége három órán át tartották fogva a hallgatóságot. No meg a közreműködők, akik közül az egyik az idősebbik fia, Hegedüs Csaba volt. A bendzsón és gitáron játszó énekes fiatalember társával, a zongorista Óhidi Leventével tette még élvezetesebbé és marasztalóbbá a hangulatot.

A beszélgetés során egy különleges ember életútjába nyertünk betekintést, a tétova pályaválasztástól kezdve az újságíráson át a jelenig, ahol már új tervekkel a jövőre fókuszál.

– Gimnazistaként fogalmam se volt, mi akarok lenni. Keramikus, szobrász, vagy inkább orvos? Utóbbira nagyon készültem, aztán általános megdöbbenést keltve a jogra jelentkeztem. Úgy gondoltam, ha orvos leszek, akkor életem végéig orvosnak kell maradnom. Ez elriasztott. A jogi végzettségben több lehetőséget láttam, de már egyetemistaként gyanús volt, hogy ez se az én pályám lesz. Sem ügyvéd, sem jogtanácsos, sem bíró nem akartam lenni. Felvettem mellé a művészettörténetet, és le is diplomáztam mindkettőből hét év alatt.

– Aztán kikötöttél az újságírásnál. Hogyan választottad éppen azt? – gombolyította tovább a múlt fonalát Szelle Dávid.

– Dehogy választottam! Magától választódott. Már végzett jogászként, de még a második diplomám előtt keresett meg Veszeli Lajos, a Napló akkori kulturális újságírója. Hallotta valakitől, hogy van itt egy ilyen „fura” nő, és csinálna egy interjút velem. Az interjú soha nem jelent meg, Lajos talán meg sem írta. Ellenben megkérdezte, helyettesíteném-e három hétig, amíg a szabadságát tölti. A három hét alatt kilenc írásomat közölte le a lap és az egyetem utolsó évére már úgy mentem vissza, hogy tudtam, a szerkesztőségbe visszavárnak. Így lettem újságíró, és ott végre megtaláltam önmagam. Mert amiről azt hittem, hogy hátrány, az az előnyömmé vált. Arra, hogy engem nagyon sok minden érdekel, de semmi sem eléggé ahhoz, hogy elmélyedjek benne, egyetemistaként döbbentem rá. A felismerés elbizonytalanított. Az újságnál viszont hamar kiderült, hogy nem az elmélyedés az újságíró legfontosabb erénye. Sokkal inkább számít, hogy érdeklődő legyél, hajtson a kíváncsiság, találd meg azt az embert, aki a választott téma elmélyült ismerője és tudd jól megírni a hallottakat. Ez nekem való terep volt, mert ezekkel a tulajdonságokkal bőven rendelkeztem.

Az egyetem után fél évtized a megyei lapnál, a helyi tévénél és rádiónál, majd ötévnyi szabadúszó újságírás következett, ami önfegyelemre és önirányításra edzette Viktóriát. Néhány év a Petőfi Színházban, majd rövid, ám igazi közösségélményt nyújtó másfél esztendő a megyei könyvtárban. Ezt a városházán két év „letöltendő” követte. Nem hallgatott a baráti jó tanácsra – kerüld el messzire a hivatalokat! –, így a saját bőrén tapasztalta meg: genetikailag alkalmatlan rá, hogy politikai közegben dolgozzon. Leváltották a kabinetvezetői tisztéről, utána pedig felmondott, mert az alacsonyabb munkakörbe sorolását nem akarta elfogadni. A történteket akkor kudarcként élte meg, de utólag már másként értékeli.

– Nem feleltem meg egy külső elvárásnak, de magamnak igen. Ez számít, semmi más. Azoknak a névsorát, akik akkor felhívtak és mellém álltak, a mai napig a szívemben őrzöm. Nekik én voltam fontos, nem a pozícióm.

A hajdani útkereső kamaszlány tizenhét évvel ezelőtt a Művészetek Házában ért révbe. Nincs hely felsorolni, mennyiféle feladat, élmény, öröm és néha persze gond, szorongás, stresszes helyzet várta ott, ahonnan hamarosan elköszön. Ám eszében sincs leállni, tele van energiával, tervekkel, várakozással. Jólesően gondol rá, hogy nyugdíjasként szabadon rendelkezhet majd az idejével. Végre a Diabetes című betegújságot sem a lapzárta szorításában, éjszakákba nyúló munkával tudja összeállítani, ahogyan tette sok éven át.

A lapot 1989-ben dr. Vándorfi Győző diabetológus főorvossal közösen hozták létre. A kis példányszámú, stencilezett, megyei elérésű füzetecske mára országos kiadvánnyá nőtte ki magát. Jelenleg évente hat alkalommal, több tízezer példányban jelenik meg, a kezdetektől változatlan, jól kitalált rovatszerkezettel. A továbblépéshez korrekt partnernek bizonyult a Tudomány Kiadó. Az érintett betegek számára az újság hasznos kapaszkodó, segíti az elfogadást, tartást ad és önbizalmat, ismereteket közvetít. Megható személyes történetek hosszú sora a bizonyság, hogy mindez milyen sokat jelent. A lap főszerkesztője az első perctől kezdve dr. Herth Viktória, aki középiskolásként még orvosnak készült. A szálak így érnek össze végül, igazolva Vikit, aki szerint nincsenek véletlenek.

Fotók: a szerző