A volt miniszterelnök tusványosi beszédét már sokan elemezték. Kimazsolázták a legerősebbnek vagy – pártállástól függően – leghazugabbnak tartott mondatait. Ám nem arról kellene írni, amiről beszélt, hanem amiről nem. Mert a tusványosi beszéd legfontosabb mondata az volt, amely nem hangzott el.
Vannak a történelemben olyan politikai beszédek, melyekre évek, évtizedek múltán is emlékezünk: „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!”, „Van egy álmom: négy kicsi gyermekem egy napon olyan országban fog élni, ahol nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján fogják megítélni őket.”, „Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon.”
Churchill, Martin Luther King és hát… Gyurcsány Ferenc szavaira azért emlékszünk, mert kimondtak valamit.Orbán Viktor idei tusványosi beszédére – ha fogunk egyáltalán – nem ezért emlékezünk. Hanem azért, ami feltűnően hiányzott belőle. A hosszú beszédek egyik előnye, hogy könnyebb elrejteni bennük a hiányokat. Most is megkaptuk a szokásos adagot a gyönyörű szavakból, képekből, hasonlatokból, nagyívű történelmi párhuzamokból. A hálás hallgatóság a végén úgy állhatott fel, hogy itt aztán nagyon sok fontos dolog hangzott el. Csak azt nem vették észre, ami nem. A volt miniszterelnök közel két órán át beszélt. Beszélt Európáról, Ukrajnáról, Brüsszelről, a Tisza Pártról, Venezueláról, a szabadságról, az ellenállásról, Magyarország jövőjéről. A szónoklat végére már szinte el is felejtjük, hogyan kezdődött. Csakhogy a figyelmes hallgatónak mégis marad egy különös érzése: a sok magvas tételmondat között a legfontosabb egy kérdés nem hangzott el.
Hogyan lehet elveszíteni tizenhat év után egy választást? Nem a vereség ténye. Azt – bármennyire is szerette volna – nem lehetett elhallgatni. Hanem az oka.Egy ilyen vereség után pedig sorjáznak a kérdések. Mit értett félre a kormány? Miben változott meg az ország? Mit akartak mást a választók? Mi az, amit utólag már másképp lát egy bukott politikus. A beszéd valójában nem a választási vereségről szólt. Hanem arról, hogyan lehet úgy beszélni utána, hogy ne az legyen a történet középpontja. A beszédben voltak ellenfelek, voltak ellenségek. Volt történelmi tabló, volt geopolitikai világmegfejtés. Csak önvizsgálat nem volt.
A vereség utáni első beszéd mindig árulkodó. Nem azért, amit elmond, hanem azért, amit elhallgat. Ilyenkor válik el, hogy valaki a választókat akarja megérteni, vagy csak új történetet akar írni magáról. Orbán Viktor ezúttal az utóbbit választotta, a szabadságharcos narratívát. A valódi szembenézés helyett persze sokkal kényelmesebb külső okokat keresni, történelmi kényszerekről beszélni, összeesküvés-elméleteket felvázolni, új veszélyeket kijelölni. A vereség ilyenkor nem valamiféle népítélet, hanem átmeneti kisiklás lesz, amit majd gyorsan, lehetőleg már őszre rendbe hozunk. Nincs itt semmi látnivaló.
Pedig egy ilyen vereség után az lenne az első kérdés: miért? Nem az, hogy mit csinál majd a győztes, hanem az, hogy miért veszített a vesztes. Erről viszont Tusványoson alig tudtunk meg valamit. A beszéd így furcsa módon – minden elemzői várakozás ellenére – nem a jövőt világította meg, hanem a múltat hagyta árnyékban. Lehet új szavakat találni rá, más – méltán ismeretlen – szereplőket előtérbe állítani, nagyobb történelmi keretbe helyezni. Lehet új veszélyeket keresni, új drámai hasonlatokat alkotni, új mozgósító mondatokat írni. Hiába: a Holdról is látszódó vereséget nem lehet sokáig takargatni.
Lengyel János
A vezető képen Németh Zsolt parlamenti képviselő, Orbán Viktor és Tőkés László református lelkész. Fotó: Hatlaczki Balázs / Magyar Nemzet
