Gyanítom, nem sokan aludtak az éjszaka a házunkban a harmadik emeletnél följebb. Az új alsó szomszédnő a harmadikról éppen szakított valakivel éjszaka 11 és hajnali kettő között. Volt ordítozás, sikítás, káromkodás is. Már attól tartottam, hogy tragédiába torkollik a leszámolás, amikor rájöttem, hogy a faszi nincs is a lakásban – az egész szexdráma telefonon zajlik.
Kimentem a teraszra nagy levegőt venni, meg gondoltam, leszólok, nem hagyná-e már abba, amikor azt láttam, hogy a szomszédnő egymagában üvölt az alattam lévő teraszon – a mobiltelefonjába. „Ide aztán be nem teszed a lábad többet! Megkúrtad a város összes nőjét! Még hogy én vagyok kurva! Te vagy hímkurva! Átkozott dög! Férjhez akartam menni hozzád, még gyereket is szerettem volna! Eladtad magad, te rohadék! Picsába az egésszel!”
És egyszer csak…
Nem állítom, hogy pontosan vissza tudom idézni, mi hangzott el odalent, de címszavakban kábé ez volt a lényeg. A vádak ismétlődtek refrénszerűen. Nem vagyok biztos benne, hogy a pasinak, a vonal másik végén, sikerült megszólalnia. Többórás monológnak tűnt az ügy, szinte már választási fokozatba kapcsolt a hangulat és akkor mentő ötletem támadt. Mivel úgyse tudok ilyen háborús körülmények között aludni, akkor most megnézem a Szex és New York újragondolt változatát, az És egyszer csak… romantikus dramedy sorozatot. Pont alkalmas volt rá a hangulat.
Egyébként is kíváncsi voltam a filmre, mert hallom, egy erősen kormánypárti alapítvány pont erről, azaz a Szex és New York sorozatnak a tévénézőkre gyakorolt hatásáról rendezett tanácskozást a napokban. Echte amerikai résztvevőkkel. Szóval, teljesen kíváncsivá tett, mi baja a kormánynak a nők libidójával? Az amerikai nők orgazmuscentrikussága lenne a legnagyobb gond a mai Magyarországon?
Unatkozó New York-i nők
Bármennyire is felszínes volt már az első, eredeti sorozat húsz évvel ezelőtt, azért tagadhatatlanul hozzájárult az őszinte beszédhez a szexről, szerelemről, kapcsolatokról. Amik ugye tudnak bonyolulttá válni, mint alsó szomszédasszonyom esete is bizonyítja. Lazításképpen szívesen néztem annak idején. Bevallom őszintén, hogy elsősorban a ruhákat figyeltem, Jessica Parker jó szettjeit. Stílusikonná vált. Meg szerettem ezt a mesét a nők barátságáról, a barátnőségről. Ahogy jóban, rosszban, egymás mellett. A humorát is bírtam a húsz évvel ezelőtti sorozatnak, ahogy ironizál az unatkozó New York-i nők esetein. Volt benne valami karikatúraszerű, no, most annak az egykori karikatúrának a neurotikus karikatúráját készítették el ebben a kései folytatásban.
Idegesítő kompánia
Nem is tudtam, sírjak-e vagy nevessek miatta, de nagyon idegesítőnek találtam ezt az új Carrie, Miranda, Charlotte kompániát. Lehet, hogy csak az alsó szomszédasszonyom miatt, aki egyszer csak, váratlanul, hajnali két óra tájban abbahagyta az ordítozást. Még csapkodta kicsit a liftajtót, aztán csend lett.
Elhatároztam, ha legközelebb találkozom vele, megmondom neki, hogy tudni kell abbahagyni. Az ordítozást és egy kapcsolatot is. Amikor még méltósággal ki lehet lépni. Nem kell megvárni, hogy rád öntsék a „bilit”. Az És egyszer csak…. készítőinek ugyanezt üzenem. Ja és a politikusoknak is. Tudni kell, hogy mikor elég.
Fotó forrása: Glamour
