Intravénásan adagolom magamnak a sötét és nyomasztó rejtélyt. Ez az egyetlen jelenleg, ami gyógyírt jelent lecsupaszított lelkemnek s von jótékony védőpajzsot körém.
Homályba veszett korridorok végtelen folyosói, titkos átjárók az áthatolhatatlannak tűnő falakon – tükörvilág, melyben elveszett lelkek esnek csapdába, mint pók hálójába a szerencsétlenül járt éjjeli lepke.
Molyemberek lépnek elő a koromsötét sarkak védő rejtekéből, s rád hull szárnyukról a hímpor, amint sűrű csapkodások közepette elrepülnek… Hófehér arcukon nincsenek vonások, fehér viaszbábukhoz hasonlatosak csupán. Ajkuk helyén vékony nyílás, hangjuk néma sikoly. Időtlen kísértetek a kísértet járta üres térben. Fátyolköd száll alá, s beteríti lépteid zaját. Letűnt idők elmúlt vétkei üldöznek, gerendákon holtakat lenget a szél, de ők is illúziók csupán…
Lelkek türemkednek a fény felé, mely vesztük s menedékük egyben. E világ törvényei megszűnnek létezni, a köd beborít mindent.
A köd-ködmönös éjherceg is itt van valahol, láncot csörgetve bolyong eme elveszett falak között ő is, Lackó, a démonangyal, a halhatatlan. Egymást űzzük a zöld-dohos falak között. Szem nélküli fekete macskák suhannak tova bársony talpukon a hajnalpír közeledte felé. Zibanitum, a kalapácsos kutya vonítja az átkos teliholdat valahol a varázsló kertje mélyén. Vért könnyeznek a bűnös szüzek. Béla Lugosi sem halott, csupán sápadt. Visszaszáll koporsójába, ahol nyugodtan pihenhet. Ne menj ki a kertbe, ha kilépsz, sosem találsz vissza! A kert sötét, s a lelkedet akarja. Önkéntes áldozatként követed torkodban dobbanó szíved hívó hangját, s futsz eltökélten a vég felé. Újabb csigalépcső a csuklócsont-toronyba. Egyre szűkülő falak, amint rohanok egyre feljebb. Elveszett álmaimat űzvén rivaldafény-tündérek mohó kezei kapnak utánam. Áhítom a vészt, a vészjóslót s a nyomasztó titkot, mely elől nincs menekvés. Az elmúlás kapui immár kitárultak: lépj be, ki idetévelyedtél! Egy újabb este, miből nincs többé kiút. Zuhanásba kezdek a rejtett barlangtenger felé, ahol már vár a csonthajó. Tovasiklom az éjsötét vizén. A révész már megkapta jussát. Kárhozott lelkem végre révbe ér, s nem vágyom ébredésre.
by Zoé
