Harmincnyolc éve történt. December volt, kevés hóval, de hideg. Korán reggel bementem dolgozni a megyei napilap szerkesztőségébe. Megcsörrent a telefon. Dr. Völgyesi János megyei sportfőorvos elcsukló hangon kérdezte: tudod már, hogy meghalt a Trubin Csilla? Ott voltam, láttam mozdulatlanul fekve. Egyelőre nem tudják, hogy halálugrás volt, vagy idegenkezűség okozta a tragédiát…
Döbbenten, bénultan hallgattam a doktor szavait. Ez nem lehet igaz, ilyen nincs. Nem ismertem olyat, aki nála jobban szeretett élni. A nyomozás azzal zárult, hogy ő vállalta a halálugrást a magasból. Ez akkor jutott eszembe, amikor ráleltem arra a negyven évvel ezelőtti fotóra, amelyen Trubin Csilla csapattársaival együtt ünnepli a Magyar Népköztársasági Kupa megnyerését. Felszabadultan, vidáman, mosolyogva. Ahogy mindig szokta. Aztán rádöbbentem, hogy szombaton ő nem lesz ott a Veszprém Arénában, ahol az egykori csapattársait köszöntik, megajándékozzák a 40 évvel ezelőtti kupasiker emlékére. Utána pedig megnézik a Veszprém–Veszprém városi kézilabda-rangadót.
Belém nyilallt a fájdalom, úgy, mint akkor, 38 évvel ezelőtt a sportrovat irodájában. Nem akarom elképzelni, hogy milyen lenne most találkozni vele, hatvanhét évesen. Annak a Trubin Csillának az emlékét, az arcát őrzöm, aki huszonkilenc évesen vetette magát a mélybe, eldobva magától a fiatal életét.
Úgy emlékszem rá, hogy a cipőjét ledobva táncolt a Cserhát-diszkóban, vagy a káptalanfüredi éjszakában a Boney M-re és az akkor divatos zenékre, hosszú tincseit pörgetve a ritmusra. Aki imádta a Balaton simogató és viharos vízét. Mert az élete is hasonló volt. Hullámzó. Kedves, aranyos, nagy küzdő a pályán is. Trubin Csilla a várpalotai Thuri gimnázium rajz szakos osztályából került előbb a Faárugyár, majd a Bakony Vegyész TC NB I-es csapatába. Ahol felért a csúcsra, hiszen kupagyőztes és bajnoki ezüstérmes lett a szombaton ünneplő társaival. Balkezes volt, mint én. Néha cikiztük is egymást emiatt. Nagyon tudott haragos, indulatos, szókimondó lenni. Időnként a vörösboros kólától megeredt a nyelve. Ilyenkor szúrt, mint a dárda, égetett mint a tűz.
Jugovits Lajos gyerekkori focista cimborámmal meghívást kaptunk tőle a palotai Tési-dombi otthonába, ahol a megbeszéltek szerint rakott krumplival várt bennünket ebédre. Amit ő főzött. Megettük, megköszöntük. Aztán visszalőttem egy nyilat, amiből kaptam én is jó párat.
– Istenien főz az anyukád, megérte eljönni. Igaz, Jugó? – dobtam be a kavicsot, ahogy ő szokta a ziccert a jobb szélről vagy az átlövő posztról.
A kontrát most inkább nem írom le. Aztán amikor már Veszprémben élt, az Egry úti lakásában, meghívott egy gombapaprikásra. Kértem, ha lehet, kevés méreggel készítse…
Voltak csendes jajkiáltásai, amit nem észlelt a környezte, és a mélybe vetette magát a legfelső emelet erkélyéről. Ma sem hiszem el, hogy ez megtörtént. Hogy így történt. A palotai temetőben nyugszik.
Drága Csilla, szombaton rád is emlékezünk…
Donát Tamás
A vezető képen pezsgős ünnep a 40 évvel ezelőtti kupasiker alkalmából. Balról Farkas Erzsébet koccint Trubin Csillával a győzelemre. Archív fotó
