Furcsák a virágok így késő ősszel. Mélyen hallgatnak. Csak egy megtévedt hibiszkusz dobálja kacéran a bimbóit. Tanulhatnánk a virágoktól és a fáktól, ha mást nem, hát ciklikus életfelfogást. Nem lehet megállás nélkül nyomulni előre, ha jön a tél, akkor meg kell állni, pihenni, hogy aztán tavaszra újrakezdjük.
Valami időntúli csönd honol az udvaron. Furcsák a virágaim. Mintha feszülten figyelnének, beviszem-e őket az istállóba telelni, vagy sorsukra hagyom. Egyre nehezebb bevonszolni az óriásra nőtt leanderbokrokat a még óriásibb dézsáikban, de nem hagynám kint őket. Eddig mindig akadt, aki segítsen. Legtöbbször a lányom. Most is őt várom a repülőtérről, a vonatról.
Nem tudom, a virágok vajon mit észlelnek belőlem, belőlünk? Ebből a várakozásból akár. Vagy csak a ciklikus életritmushoz van csápjuk, a napokhoz, évekhez, évszakokhoz. Tudják, ha jön a tél, akkor pihenni kell, visszafogni még a lélegzetünket is, hogy utána, majd ha újra tavasz lesz, akkor virágozzunk. Mosolygok ezen a gondolaton, pedig lehet, hogy nem fölösleges, újra megtanulhatnánk a természettől a ciklikus létezés stratégiáját. Felfoghatnánk, hogy nem jó ez a 21. századi korszellem, a globális kapitalizmus, amely űz bennünket szüntelenül előre, előre. Mindannyian rohanunk a munkánk, a pénzünk, a siker után. Különösen a fiataloknál tünet jellegű a túlpörgés: ma még az Alpok valamelyik csúcsát rohamozzák, holnap a Zöld-foki-szigeteken szörföznek, aztán Zürichben tárgyalnak. Repülőtereken és szupervonatokban élnek. Benne vannak a főáramban, nem sírnak, nem ünnepelnek – teljesítenek. Jól élnek, de attól félek, túlfeszítik magukat. Jaj, anya! – szinte hallom a lányom hangját, ahogy kinevet. Túl puha vagy! Érzelmes – vágja a fejemhez. Én meg magyaráznám, ahogy vonszoljuk a leandereket befelé. Látod a természet rendjét, megállunk egy kicsit, ha jön a tél, mert nem lehet örökké csak nyár. Dehogynem! – vágja rá egyből. Ki se kell, hogy mondja, a lelki füleimmel 🙂 már hallom is.
Csak azt próbáltam végiggondolni, hogy ez az évszak is lehet hasznos, ha leállunk egy kicsit, ha megpihenünk, ha megengedjük a testünknek-lelkünknek, hogy összeszedje magát, hogy felkészüljön a tavaszra. Mert a zimankó után, legyen az bármilyen hosszú, mindig jön a tavasz. Ebben biztosak lehetünk.
Fotó: Miklós Zsuzsanna
