Ádáz ellenségek voltunk, hónapokig háborúztunk. Nagyra becsültem a találékonyságát, az intelligenciáját, a túlélési technológiái elkápráztattak. Figyeltem, hogyan harcolt minden falatért, kutatott, kuporgatott, gyűjtögetett, felfedezett. De nem hagyhattam. Behatolt a területemre, élet-halál harcunkat vívtuk, csökönyösen, ádázul, ki-ki a saját arzenáljával. Egyikünk sem tágított.
Cinike 2.0 úgy vélte, jobb lesz neki a spájzomban, mint a kertben, így ősszel beköltözött. Alma, banán, magos kenyér, ropi. Kirágta a rizses, lisztes, darás zacskót. Ejnye, mondtam neki hangosan a polcokat fürkészve, ezt hogy képzeled? Közben éreztem, arra nem lesz erőm, amire tavaly karácsonykor még volt. Azóta sem hevertem ki, hogy elődjét, Cinike 1.0-t kénytelen voltam kivégezni. Ma is lelkiismeret-furdalásom van, amikor eszembe jut, milyen galád módon gyilkolásztam, egy ordenáré egérfogóval – miután háromszor a saját ujjamat csaptam le vele. Mi mást tehettem, humán egérfogó után kezdtem kutatni. Roland barátom szerint jó lett volna a ragasztó, azon élve marad „a kártevő” (sic!), étolajjal ki lehet róla szabadítani, mondta, és mehet vissza a természetbe. Áááá, ez nem. Aztán a neten találtam félszáz teljesen agyament ötletet arról, miként kell házilag humán egérfogót gyártani. Judit barátnőm hozott is hozzá egy drót ruhaakasztót.
Hosszasan tanulmányoztam őket, rájöttem, kitavaszodik, mire én egy ilyent összekalapálok. Kolosszális ötletem támadt: kiéheztetési taktikával, vérmentesen nyerem meg a csatát. Minden egérkaját eltávolítottam a spájz polcairól. Nem volt egyszerű hadművelet, lévén karácsony előtti időszak, amikor minden házban – Cinikééknél is – élelmiszert gyűjtögetünk: gyümölcs, magvak, péksütemény eltüntetve. Reggelre azonban apró jelek (kis egérpiszkok) tanúskodtak arról, hogy az ellenfél a polcon járt. Lázas dobozolás, takarítás, fertőtlenítés. Szerintem semmi ehető nem volt már, de 2.0 nem volt finnyás. Rágott néhány lyukat a szekrényben tárolt asztalterítőn, patchwork, nyilván az volt a legízletesebb. Összeszorult a szívem, amikor azt láttam, hogy a vöröshagymára is ráfanyalodott. A mindenit, szedtem össze magam, ez a harc lesz a végső! Mennek a dolgok a szemétbe, terítők a mosásba, elő a doboz, bele a hagyma, fertőtlenítés, takarítás. De 2.0 nagy harcos volt, nem hátrált meg. Mászkált, rágcsált, matatott.
Minden szekrény elzárva, benne egérke gasztronómiai fogásai. Reggelenként diadalittasan szemléztem a csatamezőt, a családban kezdtek hülyének nézni. Barátaim, akik megfigyelőként vettek részt a háborúban, egyre inkább aggódtak, időnként részvétteljes hangon megkérdezték: hogyan van ma Cinike? Méltányolták az ellenséggel szembeni mélységes tiszteletem. Frusztráltságomra barátnőim tudományos magyarázatokkal szolgáltak (kognitív disszonancia), és időnként rámutattak a kézenfekvő megoldásra: „Tán mégis az egérfogó?!”
Még hogy kognitív, meg egérfogó, meg disszonancia! Itten nekem többé nem fog vér folyni, az ellenfél magától fog elmenni, elmenekülni, kivándorolni, jobb élet után nézni, szabadságban élni, elég hely van a világban mindannyiunk számára!
Karácsony táján, ismervén Cinike éjszakai szokásait, taktikai okokból nyitva hagytam a számítógép képernyőjét:
Gondoltam, csak lesz annyi esze és tájékozódik, merre vegye az útját a nagyvilágban, hova érdemes megélhetési bevándorlóként megindulni. És milyen igazam volt: 2.0 kivándorolt a spájzomból. Igaz, közelebb volt egy iskolai menza, de hol van az ettől a skandináv luxustól? Mi tagadás, sokszor gondolok rá, okos volt, páratlanul szívós, egy igazi forradalmár szabadságharcos.
