Murvát hordok Marika vezénylete alatt a pincefolyosó gödreinek feltöltésére. Elegyengetem, ő tapossa, tömíti. Két hordó murva áll évek óta az erkély és a fal kiszögellésében. Bedolgozzuk a gödrökbe, hogy senki ne botoljon el a gyenge világításnál.
Olvad a hó, áll a víz Marika ablaka alatt. Kétségbeesve panaszkodik, hogy át fog ázni a fal, mert megoldatlan a csapadékelvezetés. Feleségem siet a segítségére, vödröt, lapátot ragad, s elhordja a latyakot. Később árkot kapál a partoldalban, hogy legalább a felettünk lévő társasháztól ne kapjunk annyi vizet. Ezt az árkot mélyíti ki és ássa majd tovább egy vállalkozó a ház egész hosszában, mert kiderül, hogy ennél olcsóbb és hatékonyabb védekezés nincs. De az árkot tisztán is kell tartani! Megszervezem, hogy havonkénti váltásban tisztítsuk. Magammal kezdem. Mintegy három hónapig él a projekt, aztán megbukik. Érdekes, hogy éppen az egyik földszinti lakó ellenállásán. Neki ne parancsolgasson senki! A példa ragadós.
Kenyérért járok a Kupa utcai pékhez. Különlegesen finom, érdemes miatta korán kelni, újságolom Marikának. Megkér, hogy szombatonként neki is hozzak negyed kilót. A kilincsre akasztom, csengetni még korán van. Egyszer csak szól, hogy ne hozzak többet. Nem mondja, miért.
Közös képviselőt választunk. Jó beszédű, jóképű fiatalember a befutó a megbízhatóbbnak látszó női jelölttel szemben. Mellette voksolnak az özvegyasszonyok. Különösen a kéthetenkénti fogadóórák ígéretével lopja be magát a szívükbe. Hogy annál nagyobb legyen a csalódottságuk, amikor rájönnek, a fickónak esze ágában sincs csevegni velük, még telefonon sem. Alig tudunk megszabadulni tőle. Elkövetem a hibát, hogy Marika fejére olvasom a szavazatát. Kikéri magának.
A férje halála után egy faluból költözött hozzánk, már nyugdíjasként, hogy a fia közelében élhessen. Lefestette H.-néval a földszint kopott szegélyköveit, egységes színt kaptak az öreg postaládák is. Bár több ötletét megvalósítottuk (kapaszkodó korlát a pincelejárathoz, kupakgyűjtés egy beteg lánynak), végül mégis sikerült vérig sértenünk. Ezt a sértettséget vitte magával az idősotthonba. Pedig csak annyi történt, hogy leszavaztuk az utolsó javaslatát: adjuk ki vállalkozónak a takarítást. Sokalltuk a havi ezer forintot lakásonként. Bezzeg egy közlekedési tükör felállítását megszavaztuk holmi életveszélyre hivatkozva, arra nem sajnáljuk a pénzt, de leszünk mi is öregek! – fakadt ki, mielőtt becsapta maga mögött az ajtót.
Egy éve még lakótársak voltunk, most megrendülés nélkül fogadjuk a halálhírét. Születtünk, meghalunk, jegyzi meg lakonikusan a szomszédom. Szerencsére nem hallja a férje, aki a rákkal küzd, sugárkezelésre jár, és kétségbeesik, ha telefonálnak a kórházból, hogy ne jöjjön a megbeszélt időben, mert nem érkezett meg az „anyag”. Marika családja azt kéri, nyilván az elhunyt végakaratából, hogy ne menjünk el a temetésre. Rendben, nem megyünk, de a koszorúnkat nem úszhatják meg. Azt mindenki megkapta eddig, még a brutalitásáról híres G. is, aki öregségére a szelídség szobraként üldögélt a fák alatt. A közös képviselő megrendeli a koszorút, elviszi a temetésre, mi majd az éves elszámolásban találkozunk az árával.
Domján Gábor
